Először 2016-ban voltam Finnországban, akkor a szakdolgozatom miatt látogattam ki, merthogy nemzetközi tanulmányok szakra jártam, és a témám a „Városdiplomácia a XXI. században” volt, konkrétan a testvérvárosi kapcsolatokról írtam. Akkor Balatonalmádiban éltem, melynek a testvérvárosa Kalajoki, ami a Finnország közepén egy kikötőváros a Botteni-öbölnél. Gondoltam, próbáljuk meg, mi lenne akkor, ha kiutaznék oda kutatni. Nyilván online is kutathattam volna, mivel kérdőívet töltettem ki a helyiekkel, de úgy voltam vele, ha ilyen lehetőségem adódott, elrepülök északra, mert addig soha nem jártam még Finnországban – meséli Szekeres Dávid egykori rádiós műsorvezető.
Kalajoki városában egy hetet töltött, a kutatás során pedig meglátogatott iskolákat és egyetemet is, ahol előadást is tartott hazánkról, és kutatott azzal kapcsolatban is, hogy a helyiek mennyire ismerik, miket hallanak róla. – Akkoriban a világsajtó tele volt Magyarországgal, mivel akkor indult meg felénk a migrációs hullám – emlékeztet.
A kutatás mellett a szórakozásra is jutott idő. – A finnek tudták jól, hogy szeretném látni az igazi Mikulást, Joulupukkit, aki Rovaniemi városában él. És voltak annyira jó fejek, hogy az utolsó előtti napomon közölték velem, hogy foglaltak a kísérőmnek és nekem egy szállodai szobát északon, Rovaniemiben, és mi lenne, ha felmennénk oda. És akkor a kísérőmmel felülkerekedtünk, és meglátogattuk a Mikulást, ami nekem egy életre szóló élmény volt. De az egész hét olyan volt, mintha azt egy buborékban töltöttem volna. Mint amikor elfelejtesz mindent, és teljesen kikapcsolsz. Egy idegen országban otthon éreztem magam, és ezt fura érzés kimondani.
Kipipálni a bakancslistát
Miután visszatért Magyarországra és befejezte a szakdolgozatát, Dávid tíz éven át műsorvezető volt a veszprémi Méz Rádiónál, de közben hiányzott neki Finnország, így több éven át visszatért Rovaniemibe turistaként, hogy északi fényre vadásszon. – Életem első ilyen túrájára édesanyámmal mentünk el 2022-ben, és sajnos nem láttunk semmit, mivel ahhoz, hogy az ember északi fényt lásson, tiszta égbolt kell. Akkor pedig már a szálláson látszott, hogy rossz idő lesz, amit jeleztem is a túravezetőnek, de ő nyugtatott, hogy úgyis látni fogjuk a fényt. Aztán húsz percet kocsikáztunk, eközben az ég brutálisan beborult, majd a helyszínen vártunk két-három órát, amikor a vezető közölte, hogy ennyi volt a túra, köszi szépen. De édesanyámnak mondtam, nem adjuk fel, mindkettőnk bakancslistáján a top háromban benne volt az északi fény.
Egy évvel később visszatértek, de ekkor Dávid egy másik, túrákat szervező cégnél jelentkezett be. – Jó pár órát kocsikáztunk a hóban, de ekkor se láttunk semmit. Gondoltuk, akkor ez így van megírva, hogy nekünk ezt nem kell látni.
És emlékszem, egyszer csak a túravezető felkiáltott, hogy most szálljatok ki! Erre gyorsan kiugrottunk a kocsiból, és akkor ott táncolt az északi fény a több ezer csillag között az égen.
Még most is kiráz a hideg, ha belegondolok. Mínusz huszonnégy fok volt, de ezt akkor nem érzed, mert annyira felspannol, hogy elvarázsol. Mostani fejjel tudom, hogy amit akkor láttam, nem volt akkora északi fény, csak egy visszafogott, aranyos kis valami az égen, de mégiscsak az első. Manapság is, ha a turistáim megkérdezik, hogy melyik volt a kedvenc északi fényem, mindig azt mondom, hogy az első.
Új élet északon
Dávid ezután érezte, hogy vissza kell térnie Skandináviába. Egy évvel később még északabbra, a norvég Tromsø városába utazott. – Annyira kicsi a világ, hogy véletlenül egy magyar túravezetőm volt, ráadásul aki Veszprémben tanult – meséli. Közben eltelt egy év, Dávid a rádióban reggeli műsort vezetett, és rendezvényeken is dolgozott, mígnem 2024 februárjában a huszonnyolcadik születésnapjára meglepte magát egy Rovaniemi-élménytúrával, melyre egyedül ment el. Az Arctic GM cégnél foglalt túrát, és újra látta az északi fényt, majd tavaly áprilisban ugyanez a cég feldobott a netre egy álláshirdetést, hogy túravezetőt keresnek, amire Dávid jelentkezett.
– Akkor az életemben egy olyan pontra érkeztem, hogy úgy éreztem, a médiában már kiégtem, mert sok volt a tíz év rádiózás, és valami mást szeretnék. Csak nyilván nehéz ilyen döntést meghozni, mert soha nem voltam túravezető, soha nem éltem külföldön hosszú ideig, és soha nem dolgoztam turizmusban – mondja Dávid, aki a diplomája szerint a nemzetközi kapcsolatok szakértője.
Mégis úgy érezte, hogy nincs vesztenivalója, így elküldte az önéletrajzát, részt vett az állásinterjún, pár nappal később pedig küldtek neki egy szerződést.
– Emlékszem, épp hazafelé tartottam Balatonalmádiból Veszprémbe, amikor e-mailben megjött a szerződés, és végigsírtam az autóutat. Azon a nyáron mondtam is a közeli családtagoknak, hogy el fogok tűnni öt hónapra. Aztán tavaly november 1-jén megérkeztem Rovaniemibe, ahol az első napom életem egyik legkeményebbje volt. Még nem kellett bemennem dolgozni, így az új otthonomban ültem egyedül, és végiggondoltam, hogy mit keresek én itt? Veszprémben megvolt mindenem, szerető család, jó barátok, biztos munkahely, amire én azt mondtam, hogy: nem, köszi. Otthagytam mindent, de ezen az első napon megkérdőjeleztem saját magamat, és olyannyira mélyre kerültem, hogy elkezdtem nézni a hazafelé szóló repjegyeket. De másnap elkezdődött a munka, és nyilván hiányzott a családom és a barátaim, de egy másodpercig nem volt honvágyam. Ki akartam szakadni a magyar valóságból, és kipróbálni, milyen az élet máshol.
Értékelni a napot
Lappföld megtanította Dávidnak, hogy néha muszáj megállni és elcsendesülni, mert nem lehet folyton hajtani az életben. – Nem véletlenül alakult ki az a szokásom, hogy minden sikeres túra után, amikor az összes túrázóm már az autóban ül, én kinn maradok a csillagos ég alatt, és megköszönöm hangosan a természet anyának, hogy segített. Idén, amikor visszajöttem szeptemberben Rovaniemibe, és beléptem az új lakásomba, akkor a kertembe rénszarvasok jöttek be. Ezt én úgy fogtam fel, hogy köszöntek nekem: üdv újra itt! És azóta egyszer sem jártak rénszarvasok a kertemben, szóval én ezt jelnek fogom fel.
Megtanulta értékelni azt is, hogy süt a nap, mivel Lappföldön ősszel és télen csupán pár órára bújik elő, amúgy végig sötétség van. – Tavaly a decembert végigcsináltam napfény nélkül. Az harmincegy nap. Noha az égen fent van a nap másfél-két órát, de mivel éjszaka dolgoztam mint túravezető, ezért nyilván napközben aludtam. Szóval a december sötétségben telt. És ez brutálisan kikezdi a személyiséget. Aztán januárban egyszer túravezetőket kellett oktatnom, és elmentünk egy kilátó tetejére, és akkor is teljesen borús volt az ég, de egyszer csak kisütött a nap. És akkor megkértem őket, hogy most menjenek le, hagyjanak itt fenn egyedül. És akkor ott álltam tíz percig a hegy tetején széttárt karral, merthogy egy hónap után akkor láttam először napfényt.
