Gyakorlati foglalkozáson találkoztunk vele, mint szigorú, testi fenyítést is alkalmazó tanárral. Jómagam kétbalkezes, különösképpen pedig figyelmetlen kisdiák voltam, nem tartozhattam a kedvencei közé.
A Magyar Rádió és Televízió hirdetett országos versenyt általános iskolásoknak. A verseny öt szakma – kohász, ács, textiles, baromfitenyésztő, pék – körül forgott. Hogy miért épp rám gondoltak, nem tudom. A Seriff azonban rengeteget segített, sokat dolgozott velem. Elmagyarázta a dolgokat, saját, családi könyvtárából is könyveket adott kölcsön. De többet tett ennél. Elvitt a salgótarjáni kohászati művekbe, köznyelven az Acélgyárba. Vagy a Kenyérgyárba, ahol már gép keverte az alapanyagot. Nem pusztán ő magyarázott – mindenütt egy helybeli profi munkatárs – mintha diákcsoport vagy riporter előtt beszélne – vezetett be engem, a kisdiákot, az adott szakma alapjaiba. Távolsági buszra szálltunk, elmentünk egy faluba, egy termelőszövetkezetbe. Itt nagyüzemi, ipari jellegű pulykatenyésztés folyt. Akkoriban, 1971-ben, pulykát legfeljebb tanyasiak ettek, még nem vált divattá, mi több, nem is lehetett pulykahúst boltokban kapni, exportra ment a teljes termelés. Diákként nem gondolkoztam el azon, hogy tanárom feláldozta a szabadidejét. Még ha fizettek is neki érte, akkor is önzetlen segítőkészség kellett mindenhez – nincs az a tanterv vagy igazgatói utasítás, ami arra kényszeríthetne egy tanárt, hogy egyetlen tanítványával estébe nyúló üzemlátogatást tegyen egy másik településen, egy pulykatenyésztő telepen.
A rádióba tizenöt diákot hívtak be. Mindez nagyon régen történt. Ám arra azért mégis emlékszem, az egyik feladat ez volt: verset idézni az öt szakma valamelyikéről. Nekem az jutott eszembe, amit irodalmi színpadon mondtunk, kórusban: „Mi jók vagyunk arra, hogy gyúrjuk a tésztát és süssük a kenyeret / de enni belőle és jóllakni tőle / mi arra már nem vagyunk jók.” A vetélkedőt lebonyolító újságíró nem fogadta el, ez nem vers, mondta. Pedig micsoda ritmus, sűrítettség! Bertold Brecht egyébként, és magyar vonatkozású költemény, Nyolcezer szegény a város felett, egy salgótarjáni, Horthy korszakbeli tüntetésre íródott. Mélységesen igazságtalannak éreztem a döntést.
Interjút kellett készíteni. Én előszörre hadartam, valószínűleg Szepesi lendületes sportközvetítése lehetett a minta, de szóltak, ne így, lassabban, okosabban. Akár így, akár úgy, bejutottam a legjobb öt közé, a tévés döntőbe. Ott ketten voltunk fiúk egy budapesti sráccal, mellettünk három okos kislány. Elméleti és gyakorlati feladatok sorjáztak. A két fiú vezette a mezőnyt, több pontos, de nem behozhatatlan előnnyel a lányok előtt. Egészen a két utolsó fordulóig. Akkor előbb tojásokról kellett felismerni, melyik madártól valók. Én addig, városi, lakótelepi gyerekként csak tyúktojást láttam. Arra a Seriff sem gondolt, hogy ilyen feladvány is lehet. A másik feladatban tésztát kellett gyúrni, kalácsnak valót, épp csak sütőbe kelljen tenni. A lányok leelőztek bennünket. A két fiú azonos pontszámmal a 4-5. helyen végzett. A holtverseny eldöntésére szögeket kellett bevernünk x perc alatt egy-egy deszkába. Ugyanannyi szöget vertünk be. Ám úgy tűnik, holtversenyt kihirdetni nem lehetett – nekem az egyik szögem elferdült, ötödik lettem. Itthon mondta is egy évfolyamtársam: „Szar voltál”. Akkor én még mit sem tudtam arról, hogy senki sem próféta a saját hazájában, hogy az irigység és féltékenység van olyan fontos, mint a barátság vagy az együttérzés.
A gyakorlati teremben valaki faggyút vagy valami hasonló anyagot kent a táblára; sosem derült ki, hogy ki volt és hogy mit kent oda. A táblát le kellett selejtezni, az iskola kénytelen újat kellett, hogy vegyen. A Seriff megtiltotta, hogy bárki a táblára írjon, hacsak nem ő utasítja. Én ezt elfelejtettem, és a szünetben krétával firkáltam a tábla sarkára. Háttal a többieknek, arccal a táblának, így nem is vettem észre, mikor jött be a Seriff. Nagy kulcscsomója sok-sok kulcsból állt. Azt vágta hozzám. A hátamhoz. Csak ezután mennydörögte el a szidalmait: nem megmondtam, senki sem mehet a táblához. Erősen dobott, a szívemet találta el. Fájt, de nem ez a lényeg. Elsápadtam viaszfehérre, ahogy utóbb osztálytársaim mesélték. Nem sírtam. Csak nem tudtam megszólalni. Nekem utólag úgy tűnt, tíz percig vagy még tovább, semmit sem voltam képes tenni, mondani. Csak álltam ott, mintegy lebénulva. No persze, meglehet, az időbeli távolság felnagyít, eltúloz. Ám arra határozottan emlékszem, a Seriff arcán is aggodalom tükröződött. Nem ezt akarta, nem így akarta.
Fél évszázad telt el azóta. Nem rémlik, hogy megsértődtem, haragudtam volna tanáromra. Végül is én szegtem meg a szabályt. Remélem, habár nem emlékszem rá – megköszöntem neki a versenyfelkészítést, és elköszöntem tőle a nyolcadik év végén. Elsős gimnazistaként egyszer még az utcán találkoztam, beszélgettem vele. Mióta nincs közöttünk? Húsz, tizenöt, negyven éve?
