A magán- és az állami egészségügy összehasonlításakor éles különbségek figyelhetők meg – nemcsak az anyagi és technikai feltételek miatt, hanem az ápolók, szakdolgozók szakmai karrierlehetőségei és felelősségvállalása szempontjából is. A magánellátás látszólag vonzó: modern osztályok, jól fizető kliensek jellemzik. Mégis, sok ápoló számol be arról, hogy szerepe a felszín alatt leértékelődik. Kevesebb védelmet élveznek és könnyen kihasználhatóvá válnak.
Az állami szektorban viszont a szakmai irányelvek, protokollok sora, a tapasztalt kollegák segítsége hosszú évtizedeken keresztül alakította a szakdolgozói munkakört. Egy állami kórházban dolgozó ápoló meghatározott feladatkörrel, szervezeti háttérrel és folyamatos képzési lehetőséggel bír. Ezzel szemben a magánintézmények gyakran a profitot és a betegelégedettséget helyezik a szakmai szempontok elé.
Ezért hát a szakdolgozó a magánegészségügyben szó szerint darab-darab. Itt szó nincs arról, hogy fejlődnie, tanulnia kellene, esetleg új szakterületet elsajátítani. Mindig egy adott szakterület ellátásra veszik fel az így nem ritkán túlképzett dolgozókat.
Hogy ez hogyan kezdődött? Régen egy orvos nyitott egy lakásrendelőt, vagy betelepült egy kollegájához, és vitte magával az állami kórházból a jól ismert műtősnőt, asszisztensnőt. A szerencselovagoknak aztán feltűnt az igény, és mint a gomba, nőttek ki a földből a magánellátók. Ma már a működési engedély megszerzése könnyebb, mint egy gépjárművezetői engedélyé. A szabályozásban pedig nem világos, hol van a szakmai, jogi, etikai határ a magán és az állami között.
A magánellátót egy dolog érdekli: a költséghatékonyság és a megtérülés. Ez minden munkafázisra rányomja a bélyegét, és nyomást helyez az ápolókra. Kevesebb a személyzet, feszesebb a munka, rövidebb a pihenő. Egy fiatal ápolónő mesélte: „Amikor beléptem a magánba, azt hittem, modern körülmények között könnyebb lesz. De az első hónap után éreztem, hogy többet követelnek, kevesebb emberrel. A beteg mosolyog, mert szép a szoba, de én már nem mosolygok, mert napi 12 órát állok, és nincs, aki átvegye tőlem a beteget.”
A lakásrendelők jól elvoltak egy orvossal, egy asszisztensnővel, majd egy recepcióssal, aki talán takarított is a rendelés után. A magánkórházaknak nevezett intézményeknek azonban már vannak kötelességeik a betegbiztonsági, szakmai és higiéniai követelmények területén. De arról nincsenek nyilvános statisztikák, hogy milyen fertőzésszámmal dolgoznak, milyen minőségbiztosítási követelmények vannak. Az orvosok működésének objektív adatai sem láthatók. A hatósági ellenőrzések nem publikusak - pont úgy, mint az államiban.
Az állami kórházakban még működik egy biztonsági háló, habár hiányosságokkal és kiskapukkal. De ha éjszaka gond van egy operált beteggel, az ápoló biztosan kap segítséget. A magánellátásban viszont a felelősség gyakran a szürke zónába tolódik. Például a műszakban lévő egyetlen ápolóra hárul minden felelősség, hiszen az operáló orvos mondjuk már egy másik intézetben operál, és nem biztos, hogy ott azonnal eléri. Ilyenkor ki válaszol ennek a betegnek az orvosszakmai kompetenciába tartozó kérdésére?
A látszat csal …és a valóság? Sokan vannak, akik azt gondolják, hogy a legjobb szakdolgozók dolgoznak a magánegészségügyben. Ma már ez nincs így: csak egy szűk kör mozog körbe-körbe, de ők is csak addig, amíg a fizetés versenyképes. Akik maradnak az államiban, azok pedig nem pusztán elhivatottságból teszik, hanem mert ott van szakmai jövő, képzés, fejlődés, és legalább némi kollegiális háttér. Az államiban már léteznek csekklisták, protokollok a beavatkozásokhoz, míg egy magánellátó képviselője afelől érdeklődött „minek kell a leltár”. Vajon hány magánintézet alkalmaz kötelezően kórházi higiénikust? Adatvédelmi munkatársat? Szakembert a betegdokumentumok törvényes archiválására?
Az államiban fizetett szabadságot kap az ápoló a továbbképzésekhez, a magánban ilyen nincs. Egy több évtizedes tapasztalattal rendelkező műtősnő így fogalmazott: „Az államiban sokat dolgoztam, de legalább fejlődtem. A magánban az MR-be küldtek: napi 30 beteg vizsgálatát végeztem. Semmi szakmai kihívás. Éreztem, hogy leépülök, a tudásom elértéktelenedik.” A magánegészségügyben az ápolóknak kevésbé van beleszólásuk a döntésekbe, viszont magasabbak a beteg- vagy klienselvárások, hiszen fizetős a szolgáltatás - ez extra pszichés terhet eredményez. Ráadásul hiába jobbak a fizikai feltételek, azonnal kirúgják a szakdolgozókat, ha nincs szükség munkájukra a „termelékenység csökkenése miatt”. Márpedig több szolgáltatónál is napirenden vannak a nagy létszámleépítések.
A szakmai kamaráknak, a döntéshozóknak és a társadalomnak kell kikényszeríteni, hogy a magánellátás ne csak profitot termeljen, hanem tisztességes, szabályozott formában működjön. A kérdés az, hogy a magánegészségügy jelenlegi, zavaros formáját kell-e preferálni egy országban. Biztonságos-e a betegek ellátása, amikor az ellátási kör a profit állása szerint akármikor változtatható? Érdemes-e hagyni, hogy teljesen leépüljön az állami, közfinanszírozott ellátás, és az egész rendszer a profithajhászás martaléka legyen?
