„Van olyan emlék, amelyet jobb nem újraélni” – Röhrig Gézával semmikéről és örökkévalóságról

Új verseskötete főhősének, semmike életének kegyetlen és fájdalmas pillanatait örökíti meg – az anya, az istenhit, a nők, a felnövés, az öregedés és a halál témaköreit érintve –, helyenként zavarba ejtő, brutális nyelvezettel, próbára téve az olvasó lelki teherbíró képességét is. Megírni milyen volt?

Nem írok nehezen, de azért volt már olyan vers, melynek írása közben úgy döntöttem, hogy inkább mégsem fejezem be.

Miért?

Van olyan emlék, amelyet jobb nem újraélni.

A düh, ami az anyaversekből árad, kinek szól?

Neki. Nagy erőkkel élek, a gyenge érzelmek elszakadnak rajtam.

Nem könnyű olvasni a semmike anyák napi köszöntője című verset sem.

Az egy átokzsoltár. Egy bosszúaktus. Az embert azonban nem a legrosszabb pillanataiból kell megítélni. Anyámnak mi voltunk a legrosszabb pillanatai. Én és a tesóim, hisz őket is elhagyta. De nem szeretném az anyámat megbélyegezni, hisz mással biztos nem úgy bánt, mint velünk. Eszembe jutott erről egy történet. Elmondhatom?

Megkérem rá.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy pacák, aki Skandináviában vett egy állatkertet. Minden jól ment, dőlt a lé, ám egy nap mindkét leopárdja elpusztult. Annyi pénze nem volt, hogy Afrikából hozasson újakat, ezért inkább megnyúzta a döglött leopárdokat, s felkért két munka nélküli akrobatát a cirkuszból, hogy öltsék föl magukra a prémeket, és játsszák el, hogy ők a leopárdok. Így is lett. Az ötlet bevált, újra dőlt a lé, az ő ketrecük előtt gyűlt össze a legtöbb látogató. A két akrobata pont úgy ásított, nyújtózott, sétált föl s alá kecsesen, mint két igazi leopárd. Még az a kenyai egyetemista sem vette észre a csalást, aki pedig leopárdok mellett nőtt fel a szafarin. Egy téli este, zárás előtt pár perccel, amikor már be is sötétedett, így a két pöttyös akrobata joggal hihette, hogy senki nem látja már őket, egyikük megszólalt: Fáj még a fejed? A kenyai diák azonban ott ácsorgott még a ketrec előtt, s most rögvest az igazgatóhoz rohant. Maga svindler, maga szélhámos, hisz ezek emberek, nem leopárdok! Hallottam az egyiket beszélni! Mire az igazgató: Mióta nézegeti őket? Egy éve. Aha, felelte a direktor. Értem. Egy teljes esztendeje mindennap itt van, s csak azért, mert most, egyetlenegyszer pár szavacskát mondott az egyik leopárd, már mindjárt ember?

Eddig a mese. A tanulság világos. Ha az év 364 napján úgy viselkedtél, mint egy vadállat, aztán egyszer, csak egyszer pár kedves szót is szólsz, akkor igen, akkor te már örökre ember vagy. Induljunk ki egymás legjobb pillanataiból.

Induljunk, és ne feledjük el ezt a tézist! Egykori állami gondozottként mennyire követi az egyes gyermekotthonok vezetésével kapcsolatban mostanság kirobbant vádakat?

Az én időmben még életpálya volt a gyermekvédelemben dolgozni. Nem voltak ennyire alulfizetettek a nevelők, és a társadalom sem volt ilyen pocsék állapotban. Akkor is előfordult persze abúzus, de főleg köztünk, gyerekek között. Lámpaoltás után, bizonyos emeleteken, ahol nem figyelt a nevelő. Megváltozott a világ. Ma a tízévesek kölykök is látnak pornót a telefonon. Tudja, mit nem csináltunk mi az intézetben?

Na, mit?

Nem játszottunk. Pedig a fogságban felnövő emlősök többet játszanak, mint szabadban élő társaik. És mi mégsem játszottunk. Ami borzasztó, hisz a játék kicsi, de új valóságot kreál a nagy és gyakran komisz valóságban. Emlékszem például, hogy Gazdálkodj okosan!-t azért nem tudtunk sosem játszani, mert mindig volt, aki addig gurított a dobókockával, amíg hatost nem dobott vele. Még időlegesen is képtelen volt feladni a kivívott rangját a körlet hierarchiájában. Jó lett volna pedig sokat játszani, hisz odabent hamar elsorvad a lélek.

Amin talán segítenek a versek. Változott-e általuk a múltjához való viszonya?

A lélek egy koffer. Te úgy érzed, tele, ám ha ügyesebben pakolsz, kiderül, hogy fér még bele bőven. Újrapakolás történt. Változás ez? Igen. Került valami új is a bőröndbe? Nem.

Visszatérve a friss verseskötethez: az istenes verseiben elég kegyetlen önmagával szemben. De ami szintén nem mellékes: hogyan kötött ki a zsidó vallásnál?

Ennek főleg szellemi, kisebbrészt lélektani okai vannak. A szellemi oka egyszerű, a Tóra számomra a valódinál is valódibb világ. A Tórába persze beleértem a Talmudot is. Taszít az ész alábecsülése az Isten megismerésében. Fontos a szív, de nem a legfontosabb. Fázom az olyan szentektől, akik nem bölcsek is egyszersmind. A választásomat pszichológiai oldalról nyilván befolyásolta, hogy anyámat nem ismerve, én az apámmal éltem négy és fél éves koromig. Tőle a kemény, egyenes, tiszta beszédet szoktam meg. Apám halála után a női nevelőkkel, majd az örökbe fogadó mamákkal is mindig az volt a gond, hogy túl megértők voltam velem. Én rendre vágytam, nem megértésre. Az igazság az, hogy minket könnyű nem eléggé szeretni, de ugyanilyen könnyű túlszeretni is. Ez az államosított gyerekek átka.

A családtalanságból következően sokáig nagyon amorf volt az életvitelem. Nem tudtam jól beosztani az időmet. Például összevissza ettem. Közösséget keresve szinte minden vallás körül megfordultam. Tizennégy évesen katolizáltam is. Végül, tán az atyai minőség utáni vágyamnak köszönhetően is, zsidó lettem. Az Örökkévaló, mutatis mutandis, úgy beszél a Bibliában, ahogy az apám tette azt velem. Tetszett aztán az is, hogy bár ez a vallás követeli a legtöbbet a híveitől, még sincs teológiája. A diszkurzivitásnak ez a tágassága is vonzott.

Egyszer azt mondta, hogy inkább lenne katicabogár a földön, mint üdvözült lélek a mennyországban. Ennyire jó hely ez a bolygó?

Szent Ágoston írta, hogy nyugtalan az én lelkem, amíg meg nem pihen Benned. Ennek, mint minden igazságnak, az ellenkezője is igaz. Addig nyugodt a lelkem, amíg nem kell Benned megpihennem. Tényleg nem érdekel a túlvilág. A halállal való szembesülés elkerülésére kidolgozott egy módszert a kultúra, de kidolgozott egyet a civilizáció is. Utóbbi a tömegszórakoztatás, előbbi az üdvgörcs. Mind a kettő terelés, de az üdvgörcs, ha lehet, még ostobább, mint a tömegszórakoztatás, hisz ahol nincs idő, ott nincs változás. Ahol nincs változás, ott meg nincs mire várni. Márpedig, ahogy azt Kierkegaard írja a Félelem és reszketésben, ki-ki aszerint válik naggyá, amit várt. Rengeteg beletörődött, használat előtt felrázandó ember vesz körül. Olyan, aki már nem vár semmit. Ennyi nekem pont elég a mennyből. Persze az is biztos, hogy az élet, amit élek, sajnos igen messze esik attól, amit élnem illene. A szégyen, az árulásaim fölött érzett bűntudat is ehhez a bolygóhoz köt. Hisz ahhoz képest, milyen régóta ismerem az igazságot, még mindig nem tudom azt megtenni. Most, hogy belegondolok, azért csak lehet valami jó is az örökkévalóságban. Az egészlátás adománya, például. Na, arról én sem szeretnék lemaradni.

Ahogy mi sem a következő filmjéről. A többség színészként ismeri. Miben látható legközelebb?

Josh Safdie Marty Supreme című filmjében, karácsonykor kerül a mozikba. A színészi pályám legfontosabb állomása, legalábbis számomra, Jézus alakítása volt Terrence Malick következő, The Way of the Wind (A szél útja) című filmjében. Ezt a többórás filmeposzt jövőre mutatják be.

Huszonnyolc évet élt New Yorkban, aztán most hazaköltözött. Írt angolul is verseket?

Soha. Nekem Magyarország sok szempontból a családom is, nem csak a hazám. Amerika sosem tudott az intim szférám része lenni. Ezek a kinti évtizedek más anyagból vannak, a létezés egy alsóbb szintjét jelentik számomra. A legjobb Erdély. Valahogy egészségesebbnek találom az ottani légkört, tán mert a kisebbségi helyzet miatt ott jobban összetartunk.

A visszaköltözés manapság kuriózum. Mik a tervei itthon?

Legszívesebben a héber Bibliát tanítanám. Este meg kiállnék a Blahára, és a végesség alá rekesztett ember szabadságáról prédikálnék. Az anyanyelvemen. Amit az apámtól tanultam.