Háy János: A csokimikulásos lány (részlet)

Vajda Lajos és Korniss Dezső leveleztek egymással. Megírták, hogy mit gondolnak a ma művészetéről. Pontosan nem emlékszem, hogy mit gondoltak, de az, ami akkor a ma művészete volt, ma már a tegnap művészete, arról nem is beszélve, hogy vannak, akik azokat sem ismerik, akik a leveleket írták, így aztán végképp nem tudják, hogy mit tartalmaznak azok a levelek, amiknek a létezéséről sem tudnak.
Hiába tudunk bármit a világról, az, amit nem tudunk, annak a mérete, szinte nem is csökken. Néha épp úgy tűnik, hogy növekszik, mert ha megismerjük a fentebbi két festőt, mert ők festők, rögvest felmerül, hogy mit tudhatunk róluk még, milyen képeket festettek? Akkor aztán még bejön a képbe ez a levelezés, ott utalás van egy harmadik festőre. Nem is folytatom, a tudás tulajdonképpen a nemtudás kapuja, ha lehet ezt ilyen képletes formában kifejezni.
Amikor viszont nem tud az ember semmit, akkor olyan mélyen idegen a világ, hogy fogalma sincs, hogy kell egy vendéglőben rendelni például, ha netán éhes volna. E miatt a félelem miatt nem mer bemenni.
És erre a jégbüfés gyakorlat nem elég.
Azért azt sem volt egyszerű megtanulni. Először belesni az ablakon, hogy a többi vásárló mit csinál. Odamegy a sütis pulthoz, megmondja, hogy mit szeretne enni vagy elvinni, aztán kap egy papírt, amivel odamegy a pénztárhoz, fizet, és vissza a sütis pulthoz, és megkapja, mondjuk, a gesztenyepürét vagy a franciakrémest, mert csak olyan süteményt mert kérni, amit ismert, attól félt, hogy a többinek nem tudja rendesen kimondani a nevét, hogy Fekete-erdő torta vagy orosz krémtorta. Aki ezt, helyesebben ezeknek a nevét még soha nem mondta ki, annak annyira nehéz, hogy biztos elkezd dadogni, aztán a dadogástól vörösödni, aztán a mögöttük álló még odaszól, hogy nem kellett volna beállni a sorba, ha nem tudja eldönteni, hogy mit akar, és akkor ki kell állni a sorból, s a vége az, hogy beáll a sor végére, és amikor sorra kerül, kér egy gesztenyepürét.
A világot nem ismerni olyan, hogy idegennek lenni benne.
De ha túl sokat ismer belőle az ember, akkor meg az van, hogy látja, mennyi rész ismeretlen belőle. Ez nagyon komoly ellentmondás. A megismerés és a megnemismerés feszül egymásnak. És ezen keresztül az otthonosság és az otthontalanság, aminek a megkülönböztetését azóta tudjuk, mióta ki lettünk űzve az időbe, mióta folyamatosan az idő elől menekülünk, hogy elfelejtsük, hogy van.

Én ismertem ezt a két festőt, akik abban a hitben élték az életüket, az egyik nem túl hosszan, hogy az egész világ azon áll vagy bukik, hogy az általuk kigondolt festészeti elvek helyes irányba viszik-e az alkotás folyamatát, amely folyamatba végül belefeledkezve kiléphessenek az időből. Mert a művészet nem azért tud szembeszegülni az idővel, mert örök érvényű, hanem azért, mert a létrehozásban részt vevők kilépnek az időprésből, legalább arra az időre, míg az alkotás megszületik.
Az biztos, mondtam a csokimikulásos lánynak, hogy a hitelesség a legfontosabb.
Az mit jelent, kérdezte.
Hogy azt írd meg, amit meg akarsz írni, vagy azt fesd le, amit le akarsz festeni, nem azt, amiért fizetnek, vagy ami miatt híres leszel.
Ja, mondta a lány, nem akart erről a dologról tovább beszélni, mert neki rögvest felvetődött, hogy el lehet-e különíteni ilyen mereven azt, hogy híres, meg sikeres, meg hogy pénzt kap érte, attól, hogy hiteles, és olyan, amit festeni akar.
Nézték a Dunát.
Akik együtt nézik a Dunát, gondoltam, azok tulajdonképpen már járnak. Az volt a fejemben, hogy ha sokszor elmondom a koleszben, hogy én azzal a lánnyal voltam, és együtt néztük például a Dunát, akkor mindenki úgy fog rám nézni, hogy ez az a srác, akinek van csaja. Azokban az időkben ez a megnevezés, hogy srác meg csaj, nem volt szokatlan. Ha így néznek rám, akkor én is jobban elhiszem, hogy ez a lány szerethet engem, s mivel jobban elhiszem, öntudatosabb leszek. És ő szereti, ha van valami erő a másikban, minden lány szereti, mert ilyenkor az ember hasonlít az apukájukra, akit nagyon szeretnek, és akkor majd egyértelművé válik a számára, hogy nélkülem tényleg nem érdemes élni.
Ez a logika egyébként rendkívül megbízhatónak bizonyult, bár a valós hatását nem tudtam ellenőrizni, mert volt még egy komponens a dologban, ami számított, az idő és a tempó. Hogy milyen gyorsan történnek a dolgok. Ezzel rontja el az ember az egészet, mert fejben sokkal tovább ment már, és azt akarja, hogy a valóság utolérje azt, ahol fejben volt. És akkor belefut az ember olyan mondatokba, hogy nem érek rá minden délután, meg hogy hétvégén családi program van. De akkor csak egy órára. De ez nekem nem megy, mert a szüleim, ráadásul még a nagynéném is itt van Svájcból, vagy a nagybátyám Kanadából.
Mi a faszt keresnek a rokonaid külföldön?
Ezt nem kérdeztem meg, de ezt gondoltam, hogy én is, nem csak a korabeli hatóságok, büntetném azokat, akik elhagyták engedély nélkül a hazájukat, mert annak ilyen kézzelfogható negatív hatása van az életemre.
A gyorsítás eredménye az lett, hogy a logika nem működött olyan megbízhatóan, mert a gyorsaság miatti felvetések elutasítása lerombolta a korábban felerősített öntudatot. Az egész sehogy nem tudott átláthatóan működni, mert ahol neki már gyors volt, ott nekem még lassú, ahol meg neki megfelelő volt, ott tulajdonképpen számomra nem történt semmi.
A gyorsításon gondolkodtam, mert épp érdemes volt, amikor a Tabánon át sétáltunk. Meséltem a Tabánról, hogy itt milyen kis városka volt, tele szerbekkel, s hogy kár volt lerombolni, mert most itt élhetnének az olyan emberek, amilyenek mi vagyunk, azok, akik szabadok akarnak lenni, és akiknek egy kicsi zug is elég a világból ahhoz, hogy boldogok legyenek.
Ezt mind elmondtam, de a helytörténeti ismereteim és a szabadságról, a kis zugról, a nemtolakodó életről vallott nézeteim nem lendítették elő a dolgot. Toporogtam, vesztésre álltam, valamivel tényleg most meg kéne lepnem, hogy visszaálljon az egy órával korábban még zökkenőmentesnek látszó közeledés. Akkor jöttem elő, amivel nem kellett volna, de más nem jutott eszembe, hogy különben verseket írok. Tudom, mondta, pedig azt vártam, hogy azt mondja, tényleg?
Honnét tudod?
Mindenki tudja.
Az osztályban?
Meg az osztályon kívül is.
Pedig nem mondtam senkinek, mondtam. Legalábbis eddig azt hittem, nem mondtam, s most kiderült, hogy mégis mondtam, sőt tulajdonképpen szétkürtöltem, de biztos, hogy nem mutattam, ebben azért biztos voltam.
Megmutatod, kérdezte.
Mit?
A verseidet.
Szívesen megmutatnám, mondtam, és felvillant előttem a versek tartalma, ami tele van azzal a fájdalommal, amit átéltem az utóbbi években, hosszú és panaszos, sok-sok érzelmes szóval telepakolt szövegek voltak, ráadásul nem is rímeltek, mert a rímet és a hagyományos ritmusokat korszerűtlennek tartottam.
Megmutatod, mondta még egyszer, vagy csak a fejemben ismétlődött meg a kérdés, hogy mi is erre a helyes válasz, és tényleg vannak helyzetek, amikor az agy nemdolgozó része is harcrendbe áll, és besegít a saját zsákutcájába futó embernek.
Szívesen megmutatnám, mondtam, de már elégettem.
Tényleg?
Igen, mondtam, mert az a legkorszerűbb mű, ami megsemmisül, annál már csak az a korszerűbb, amit meg sem ír az ember. És hiába akartak a dadaisták.
Kik?
A dadaisták.
Azok ki voltak?
Tudod, vannak az ilyen isták, kubisták, impresszionisták, marxisták, ezekből az istákból az egyik, akik nem hittek abban, hogy érdemes tudatosan feltárni a világot, elvitték a művészetet a végletekig, amikor már semmilyen szabály nem működik, és elfogadták azt, hogy véletlenszerűen nevezhetünk valamit műalkotásnak, például egy vállfát, ha azt kiállítjuk egy kiállítóteremben.
Egy vállfát?
Ez csak egy példa volt. De én továbbmentem! Nem kell semmit bevinni a kiállítóterembe.
A lényeg, hogy benned megvan a világhoz való művészi viszonyulás, de azt magadban éled meg, és nem terheled a világot általad létrehozott produktumokkal.
Akkor azért öltözöl ilyen furán, mert te művész vagy, kérdezte.
Nem, mondtam, azért, mert szegények vagyunk.
A lány nézett.
Szerintem most közelebb kerültünk, nemcsak a Dunához, ahová közben leértünk, hanem egymáshoz is. A szánalom és a sajnálat jól jön, ha még igazi elköteleződés nincs. Lehet, hogy ez az érzés, ez lehet az előszobája a szerelemnek. És akkor elkezdtem mesélni, hogy hogyan lakunk, hogy gyerekkoromban nem volt nálunk vezetékes víz, a kútról hoztuk a vizet vödrökben, hogy a vécé az udvaron van, hogy télen csak ritkán raktak tüzet a kályhában, mert kevés volt a tüzelő, a paplan (különben dunyha, de ezt a szót már túl soknak tartottam volna) alá dobtak egy felhevített téglát, az volt a fűtés. És hogy ezért sem akartam falun maradni, mert olyan helyen akarok lakni, ahol minden szobában meleg van, ahol nem kell kimenni az udvarra mínusz tíz fokban pisilni, hogy közben a lábadon megfagy a párás pizsamanadrág. S hogy azt gondoltam, hogy ahol nem így élnek az emberek, ott érzelmileg is mindenki nyitottabb. Mert ki akar érzelmileg nyitott lenni ott, ahol nem lehet kibújni a dunyha (végül mégis kimondtam) alól, mert megfagy, ahol, ha kinyitod a szád, látszik a leheleted a szobában, hogy elszáll a plafon felé, és lefagy a nyelved.
Én nem tudom kívülről látni, mondta a lány, ilyenek?
Mármint hogyhogy ilyenek, hogy tényleg nyitottabbak érzelmileg?
Ja, mert én benne vagyok. Nyitottabbak?
Nem, mondtam, de a benti vécében és a fűtött szobákban nem csalódtam. Szóval maradok.
A lány nevetett, én meg alig vártam, hogy a koleszban elmeséljem, hogy megint együtt voltunk, és hogy most még jobb volt, mint előtte.
Csináltál már vele valamit, kérdezte valaki.
Mi az, hogy valamit?
Akkor mondta, hogy mire gondolt.
Ott még nem tartunk, annyira azért nem lehet előrerohanni, de már azt csináltuk, hogy, gondolkodtam, hogy mit, aztán mondtam valamit, hogy azt.