Oláh Álmos Mátyás, Batiz, Egri és Halmi leventeszervezeteinek parancsnoka Gombástanyáról és Újegri telepről verbuvált fiatal fiúkat, hogy Özvegy Simont és családját kifüstöljék Egriből. Meghirdette a Fajtiszta Település programot, országos hírnévre vágyott. Legjobbnak látta a Vitézek Napján ország-világ előtt kihirdetni a nehéz háborús időkben példamutató cselekedetet.
Az egri fiataloktól tartott Oláh, ők Özvegy Simon Jefte családját a falu közösségéhez tartozónak tudták. Nem merült fel bennük, hogy idegenekként tekintsenek rájuk. Szentéletű Ferenc, akit akkor még Ferike úrfinak szólítottak és egyetemi hallgató volt a Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetem teológiai fakultásán, rendszeresen meghívta Özvegy Simont az Ady Körbe. Irodalmi alkotásaikat olvasták fel, Ady-verseket szavaltak, politikáról vitatkoztak. Gellért költővel és Antival, a későbbi északi vidékek tanítójával együtt szervezték az esteket. Az összegyűlt fiúkat és lányokat arra biztatták, hogy látogassák a szegényeket a cselédsoron és a környező tanyákon, szervezzenek hétvégi iskolákat a gyermekeiknek. Oláh Álmos Mátyás nem nézte jó szemmel a szombat esti kör mozgolódásait. Felbujtással, háborúellenes propagandával, kommunista eszmék terjesztésével vádolta őket.
A kitűzött napon Oláh leventealakulata az Ördöngös-dűlőn gyülekezett. A leventék nagy tüzet raktak, és fogadalmat tettek, hogy nem hátrálnak meg a szent feladat elől. Turci pálinkát és bort ittak, sokat énekeltek, időről időre elmondták a Miatyánkot, és otthonról hozott füstölt húsokkal kínálgatták egymást. Oláh parancsnok ígéretet tett, hogy a jól végzett munka után ezen a tűzön sütik meg Özvegy Simon üszőjét. Közös elfogyasztásával ünneplik meg a diadalt.
Másnap nagyszabású felvonulást tartottak, szilaj kiáltozásokkal követelték, hogy a falu apraja-nagyja jöjjön ki a ház elé, és gyönyörködjön bennük. Győződjenek meg a saját szemükkel, hogy félelem nélkül, teli torokból énekelve vonulnak Özvegy Simon háza elé. Elérkezett a pillanat, hogy igazságot tegyenek. Szent tettükkel a hazát szolgálják, senki ne próbáljon meg szembeszállni akaratukkal, mert Özvegy Simonnal együtt fogják eltaposni, mint egy selyemhernyót.
Átmeneti zavart okozott, hogy a legelőről hazatérő csorda éppen akkor özönlötte el a főutcát. Az Akasztófa-sor felől hömpölyögtek az állatok, tele hasukat cipelték békésen, a hangoskodó fiúkra ügyet sem vetve. Oláh Álmos Mátyás megőrizte lélekjelenlétét, éles kiáltással kiadta a „Vegyülj!” parancsot. Az alaki kiképzésen átesett fiúk elvegyültek a marhák között, rendületlenül folytatva a diadalmas vonulást. Senkiben nem esett kár.
Amikor Simonék háza elé értek, a család a vacsoraasztal körül ült. Az asztalon gyertya égett, a családfő felolvasott a gyermekeknek. Oláh felvett egy követ, beverte az utcára néző ablakot, és felszólította Simont, hogy az egész családjával együtt jöjjön ki az udvarra. Amíg szépen mondja.
Mindannyian kijöttek. Özvegy Simon a tizenkét gyermekével. Oláh a kormányzó nevében lefoglalta Özvegy Simon egyetlen üszőjét.
A leventék kivezették a riadt állatot az istállóból az udvarra, ott minden oldalról rávetették magukat, megragadták a lábait, a nyakát, erős kezekkel tartották zsenge szarvait, minden erejüket megfeszítve szorították, hogy ne tudjon megmozdulni.
Oláh magához szólította Iván nevű első helyettesét, többfonatú erős szíjat vett elő, az egyik végét a kezébe adta, a másikat ő tartotta. Gyakorlott mozdulatokkal az üsző nyakára tekerték, és két oldalról húzva a szíjat, megfojtották. Amikor megbizonyosodtak, hogy nincs élet benne, a fiúk nagy üdvrivalgások közepette elengedték az állatot, hogy magától dőljön el az udvar füvén.
De az üsző nem roskadt össze. Nyitott szemmel állt, merőn nézte őket. Valami még hátravan, most még nem mozdulhat. Fiatal, vörös szőrű tehén volt, hibátlan, igába nem hajtotta még a nyakát sohasem.
Valahol a köztes világok egyikében várakozott, visszatartva legutolsó lélegzetét.
Tanácstalanul néztek egymásra a leventék, Oláh sem mozdult. Megbabonázva meredtek az állatra, mintha bennük sem lenne élet.
Özvegy Simon elérkezettnek látta a pillanatot, hogy elővegye kedvenc metszőkését, amit mindig magánál tartott. Odament a várakozó állathoz, megállt a fejénél, áldást mondott, majd egy tökéletes mozdulattal, mint aki a világ teremtését ünneplő táncot sűríti egyetlen villámlásba, elvágta a vörös szőrű tehén nyakát.
A tehén, mintha erre várt volna, nagyot sóhajtva elterült a földön. Bő sugárban ömlött a nyakából a vér. Amikor az utolsó csepp is eltávozott belőle, lehunyta a szemét.
A csend akkorára nőtt az udvaron, mint a jeruzsálemi templom építésekor, amikor sem kalapácsnak, sem vésőnek, sem egyéb vasszerszámnak a pengése nem hallatszott.
Özvegy Simon gyermekei odamentek egyenként a tehénhez, a kezüket a fejére tették, és elbúcsúztak tőle. Utána az istálló előtti farakásból kiválasztották a legszebb hasábokat, máglyát raktak, fölemelték rá a tehenet. Olyan könnyűnek tűnt, mint egy angyaltetem.
Ráchel, a legkisebbik, meggyújtotta a tüzet. A láng fáról fára ugrált, mint egy játékos kedvű madár. Az egész máglya lángra kapott.
Özvegy Simon cédrusfát, izsópot és karmazsin fonalat vetett a tűzbe.
Ekkor a lángok magasra csaptak, és a máglya egyetlen szempillantás alatt elhamvadt, a tehénnel együtt.
Gida, az elsőszülött, aki nem érintette meg a tetemet, gondosan összegyűjtötte a vörös tehén hamvait egy forrásvízzel telt kőkorsóba. Jól elkeverte, majd Özvegy Simonnal együtt kínálni kezdte a megnémult leventéknek.
A megtisztulás vize, uraim, tessék, igyanak belőle mindannyian. Igyanak, félelem nélkül. Talán még nem késő, talán még megmenekülhetnek.
A leventék mintha mély álomból ébredtek volna, zavartan nevetgélni kezdtek.
Miért kellene nekünk megtisztulnunk, Simon? – kezdte rá Oláh Álmos Mátyás. – Hiszen te ölted meg a tehenet, vagy nem? És még a nyomokat is megpróbáltad eltüntetni…! Elégetted a rekvirálás elől, hős honvédeink meg a fronton ontják a vérüket a hazáért…! Neked semmi sem szent, Özvegy Simon!
A gyermekei szeme láttára tépték darabokra.
Vannak, akik azt állítják, Ferike úrfi a leventék közé keveredett azon az átkozott napon.
Apja tanácsára tette, akit néhány nappal korábban egyházmegyei főjegyzőnek neveztek ki. A tekintélyes klerikus, aki Egri községből az új tisztség ellenére sem mozdult ki, és akit a lelkészi kar tagjai emiatt Egri Érseknek szólítottak, arra intette a fiát, legyen óvatos. Megsúgták neki fentről, hogy a titkosszolgálatok figyelik minden lépését. Oláh leventeparancsnok heti rendszerességgel gyártja a feljelentéseket ellene, levelei az egyetem rektorához is eljutottak. Számíthat a beidézésre. Jó lenne néhány jó pontot begyűjteni, amíg nem késő. Nehogy a fronton találja magát.
Tudja, hogy nincs ínyére Oláh, és nem szereti, sőt gyűlölve gyűlöli a sötét indulatokat felkorbácsoló felvonulásokat. Menjen, mutassa meg magát, attól még kitarthat meggyőződései mellett. A szemét és a lelkét nem szükséges ráfordítania az eszement randalírozásokra, üvöltöznie sem kell, elég, ha ügyesen megjátssza. Tátogjon, hadonásszon, de maradjon csendben.
Nem elég szelídeknek lennünk, mint a galamb, a kígyó okosságára is szükségünk van, hogy tisztán őrizzük meg a lelkünket. Nehéz idők, a gátlástalanok kora, túl kell élni valahogy.
Ferike úrfi engedelmeskedett.
Amikor a leventék a parókia elé értek, Ferike úrfi csatlakozott a felvonulókhoz. Azt tervezte, hogy Özvegy Simon háza előtt a szemébe húzza simléderes sapkáját, egy óvatlan pillanatban pedig a fülébe helyezi az apjától kölcsönkapott osztrák füldugókat.
Ott leszek, de mégis távol maradok – biztatta magát. Özvegy Simon bizonyára megértéssel fogadja, hogy a látszat megőrzésére törekszik csupán, és nem szívből csatlakozott ezekhez a lármás bugrisokhoz.
Amikor a leventék üvöltözve rávetették magukat a vörös szőrű tehénre, lezárta a szeme ablakát, lelkének tilalmat szabott, hogy ilyen förtelmekre rá ne vetemedjék. A hangulat akkor hágott a tetőfokára, amikor Oláh fojtogatni kezdte a rémült állatot Iván parancsnokhelyettes segítségével. A leventék ütemesen nógatták a két férfit, katonadalokat énekeltek, divatos hazafias rigmusokat skandáltak. Mindent közelről hallott Ferike úrfi, remegett alatta a föld. Koponyacsontjai engedelmesen terelték a hallójáratai felé a hangokat, az osztrák füldugó mit sem használt.
A leventék, mint egyetlen vérszomjas szörny, szinte beborították nyüzsgő testükkel az üszőt. Amikor az őrült zsivaj behatolt a lelkébe, Ferike úrfin erőt vett a kíváncsiság. Fölnyitotta a szemét, kihúzta füléből a füldugókat, arra készen, hogy akármi legyen, legyőzi és megveti a látványt. Az üsző élt még, amikor ránézett, de a nyelve már ernyedten lógott ki a szájából. Csöpögött belőle a vér.
Ferike úrfi rámeredt a néma állatra. Lelkét súlyosabb seb ütötte át, mint a saját nyelvét elharapó állatot. Rávetette magát ő is, átölelte a nyakát, és minden erejével fojtogatni kezdte, mint aki eszét vesztette. A tehén vére a fejére folyt, onnan a szájába, a nyakára, a mellkasára, le egészen a nadrágjáig.
Mámorosan hörpintett az embertelenségből. Együtt üvöltött, toporzékolt, zengte a durva rigmusokat a leventékkel. Belekóstolt az őrjöngésbe, bár erről maga sem tudott. A vérbe mártott gyönyörtől megrészegült. Csupán egy alaktalan lény volt ő is a leventék formátlan masszájából. Méltó társa volt immár azoknak, akiket fölényesen megvetett és kigúnyolt.
Özvegy Simon őt kínálta meg utolsónak a megtisztulás vizével. Ferike úrfi tétova mozdulatot tett a kőkorsó felé, de visszavonta a kezét. Özvegy Simon Ferike úrfi zavart tekintetét kereste a tekintetével, de nem sikerült a szemébe néznie. Ivott a vízből, majd ivott a fia is, Gida. A maradék vizet ráöntötték Ferike úrfira, és vigyázva mosni kezdték róla az üsző vérét. A vörös tehén hamva ellepte a fejét, az arcát, karját, a mellkasát.
