Reggel érkezem a következő munkámra, Dunfermline, egy ősi skót uralkodói központ. Ebből semmi nem látszik, nem a fennkölt belvárosban vagyok, ahol a katedrális uralja a folyóvölgyet, ott találták meg építőmunkások véletlenül a nagy skót király koponyáját egy elfeledett kriptában. Én a külvárosban vagyok, egy utcalabirintusban. Akik nem jártak még Nagy-Britanniában, el sem tudják képzelni a települések szerkezetét. A jobbára ezres nagyságrendben épült egyen-kertesházak negyedeket alkotnak, mögöttük mindig van egy pici udvar teregetni, nippeknek, kerti törpéknek, 7 négyzetméter fűnek, mellette kis házikó a fűnyírónak. Nekem olyan mint egy állatkert, kis ólak, mögötte a kifutó, csirkének, pávának, egzotikus egyedeknek. Nem tudok szabadulni az állatkert-fílingtől, ha másoknak mondom, sokan rácsodálkoznak, tényleg olyan mint a zoo.
Nagyon sok embernek ez a kis terület is teher. Sokszor, az egyik lehetőség, hogy mintakertet varázsolnak belőle, a kis hely ellenére is paradicsomot hozva létre benne, de a többiek bizony sokszor lomtárat alakítanak ki. Tyúkszaros életünk szánalmas relikviái sorjáznak mindenfelé. Kidobott tetőcsomagtartók, rozsdás bicajok, gördeszkák, raklapok, soha nem használt kerti szerszámok, régen lukas öntöző tömlő, slag, az új, szekrény méretű tévé doboza, öreg háztartási gépek, kutyaszar, az öt különböző kuka (szelektív, ételes, üveg, kerti hulladék és a normál szemetes), drágán vett, de már mohával borított trambulinok, focilabdák, kosárpalánkok, font ezrekért felépített, de senki által soha nem igénybe vett pöttöm játszóterek (csúszda, hinta, kistorony kombó), járólapok, napelemes szegély lámpák.
Szomorú megnézni, hogy mennyi kis szarért tettük tönkre az ökoszisztémánkat, amikor ezeket a teljesen felesleges, álgondoskodásból megvett bizbaszokat rászabadítottuk a Földre.
A másik komoly százaléka a területeknek füves. Sokan egyszerűen csak füvesítik a kis udvart és nyíratják kertészeti cégekkel napra pontosan ugyanakkor, havonta, kis téli szünettel. Egy nyírás ára 20-30 font, nekem is sok ilyen ügyfelem van, ki lehet számolni, mennyi pénz megy csak erre el évente. A nyírt füves udvar ökológiai sivatag, semmilyen élőlény nem él benne, maximum ászkarákok a cserepek alatt, amelyek a fal mellett sorjáznak egykor hirtelen ötlettől vezérelve megvett egynyáriak torzójaként.
Kopogok. Kis csend, picit bosszankodom, a megrendelőm azt mondta, az albérlő itthon lesz. A megrendelőm egy pakisztáni hölgy, a neve mellé a telefonba az van beírva, hogy az indiai hölgy, azóta sem javítottam ki. Mikor megismerkedtünk, azt hittem indiai, ennyire nem látjuk azokat az egyértelmű jeleket, amely egy ottani embernek természetesek, magyarán, hogy ki fia-borja a másik. Várok egy percet, valami kaparászást hallok, fülelek. Elnézegetem a házat, ez már körülbelül a huszadik ingatlana ennek a családnak, ahol megfordulok munkák okán. Elmesélték, hogy mikor az Édesapjuk ebbe az országba érkezett, heti 6 napot dolgozott évtizedeken át, s innen indult ez a karrier. Elgondolkodom, tíz éve mint egy állat dolgozom, de nem hogy az első házam nem került a látótérbe, de el sem tudom képzelni, mi lesz velem, ha megöregszem. Egyszer láttam egy beszélgetést, ahol egy zseni azt mondta, az a boldogság titka, ha elfogadjuk, nem lehetünk mindig nyertesek. Végül is ebbe kapaszkodom. A tulajdonosok amúgy végtelenül kedvesek velem, már egy barátomat is bemutattam Nekik, most Ő csinálja a család karbantartási munkáit.
Fülelek.
Valaki határozottan van benn, de nem tudja kinyitni az ajtót. Fülem az ajtóra tapasztom, ekkor nyílik. Egy pakisztáni (vagy indiai?) férfi áll velem szemben, keresztbe áll a szeme, azon gondolkozom, hogy kancsal vagy esetleg csak a család egy nem annyira pallérozott tagja, a falu bolondja? Köszönök, mondja, azt hitte , délután jövök. Mondom neki, hogy hamar végeztem az első melóval, ezért vagyok itt korábban. Valamit beszél, mozgása töredezett, arra jutok, valami mentális gondja lehet. Mondom neki, átmegyek a hátsó kertbe, megnézem a két tuját, amit vissza kell vágnom. Mondja oké, majdnem elesik.
A hátsó kertben találkozunk, körbe mentem az utcán, százával a kis, koszlott kertek, házak, mindenhol csokispapírokat görget a szél.
A fiatalember valamit motyog, megkérdi kérek-e kávét. Akkor veszem észre a kezébe a whiskys poharat, kotorászik a zsebében, elővesz egy cigit, valahogy meggyújtja, hosszan leszívja füstöt, én is vele tartom lenn, már két éve tiszta vagyok, de a reflex az reflex.
- Részeg vagyok.
