Sértegetés, rágalmazás, pocskondiázás országszerte látható plakátokon, mindenütt fogható tévécsatornák erre specializált műsoraiban. Állami tömegkommunikációnk régóta nem csak az információk széles körű terjesztését végzi, hanem mindenekelőtt a közhangulatot formálja, két szélsőségben: az elvakító lelkesítés, illetve a karaktergyilkolás terepein. Ez utóbbi stratégia legújabb terméke: a kormányoldal harci alakulatokat szervez, a már eddig is közpénzen működtetett különítményei mellé.
Emellett másfél évtizede működik a gyönyörű jövő felcsillantása, vele párhuzamban az elrévedezés a nemzeti múltban. Egy példa: a magyarországi megyék néhány éve már megint vármegyék lettek, de igazi várak most nem épültek, a mai köztudatba is csak légvárak kerülnek a mesterséges unintelligencia révén, különösen választások közeledtével. Arról nincs szó, hogy az ispánok alatt a várjobbágyok hogyan éltek, vagy hogy a mai pénzügyi akciók nyeresége kikhez kerül. Ami pedig hamarosan lesz: pl. óriási lehetőségek lakáshoz jutáshoz...
A nemzeti teljhatalom birtokosa minden érték és eszmény kizárólagos képviselőjének és érvényesítőjének hirdeti magát, és akik őt akadályozzák, akik vele szemben fellépnek, azok gazemberek – ez az ő országa. A politika elvileg a közügyek intézése lenne, de a hatalom tevékenysége itt és most csaknem kizárólag az erkölcs kifordítására, ezáltal annak lejáratására szorítkozik. A közügyek vagy nem intéződnek, vagy félrecsúsznak, de van eredmény: az arra foghatók hergelése, a gyűlöletkeltés. Az eszköz a verbális erőszak, amely azonban bármikor fizikaivá is válhat.
A látható-hallható jelenségektől viszolyogva, XIX. századi költőnket megidézve elgondolkodunk: az az állampolgár, aki a bőség kosarából még csak morzsákkal részesült, aki a jognak asztalánál stabil ülőhelyet még nem kapott, de a szellem napvilága segítségével már kezd világosan látni, mit tehet? Vár, remél, és töpreng. Például azon, hogy mi az erkölcs helyzete napjainkban. És hogy hogyan jutottunk ebbe a helyzetbe a kultúrtörténet során?
Alaptételünk: az erkölcs a társadalmi tudat képződménye, az együttélés, együttműködés lelki normatívája. Párhuzama a törvényekben, rendeletekben rögzített jog.
Tudjuk, hogy az élőlények létét, fennmaradását a természet javainak birtokba vétele, felhasználása teszi lehetővé. Alapszinten a mindenkori embert is önérdekei vezérlik: megszerez, akár másoktól is eltulajdonít, még erőszakkal is. Az erkölcs alapját a történelem hajnalán az önzés és az öntörvényűség visszafogása, az agresszió megfékezése rakta le, a kölcsönösség reményében. Az ősidőkben az ember fennmaradását, majd fejlődését a kialakuló együttműködés biztosította, ennek keretében kezdtek szerveződni az erkölcsi elvárások és szabályok.
A kibontakozott társadalomban élő egyén erkölcsössége a közvetlen társkapcsolatokban és a külső társadalmi hatások, befolyások következtében alakul ki. Az elsajátítás elsődleges színtere a család, majd a nevelési-oktatási intézmények. Az egyén erkölcse önállósulásáig, felnőtté válásáig formálódik, és később is módosulhat.
Az erkölcsösség kialakulása lépcsőzetes folyamat. A nevelés eredménye eleinte csupán a viselkedés, a születéstől uralkodó egocentrizmust fokozatosan háttérbe szorítva, a kialakítandó engedelmességre építve. Az illem későbbi színterei: köszöntés, megszólalás, öltözék, mozgás, cselekvés (pl. az étkezéskor) stb. Az etikus viselkedés első értékei a visszafogottság (uralom a késztetések fölött), az alkalmazkodás (az igazodó viselkedés), a modor (normák szerinti megnyilvánulás, a személyiség korlátozásával és fegyelmezésével), valamint az illemtudás (a szokásrend átvétele). A szellemi bontakozás második fokán a személyiség a tudatos életvitellel születik meg, amelynek hatására a viselkedésből magatartás lesz. Legkorábban az ifjúkorban, amikorra kialakul a szellemi önkontroll, amikor az egyén megérti, átérzi és magáévá teszi az elvárásokat, sőt azok okait, mögöttes tartalmait is belátja. Kialakul tehát az egyéniség, és megformálódnak annak erkölcsi értékei: önzetlenség, önfegyelem, önérzet, önkritika, szerénység, becsületesség. A harmadik szint az aktív erkölcsi értékek köre. Ennek létterei elsősorban a személyes kapcsolatok, az ember morális viszonya a társaihoz. Ezek értékvilága: tiszteletadás, igazságosság, őszinteség, empátia, tolerancia, tapintat, jóindulat, jószívűség, jóhiszeműség, bizalom, segítőkészség, megértés, együttérzés, részvét, nagylelkűség, hűség, testvériség stb. Tágabb szférában: a hazafiság. Mindezeket tetézik az etikus tartás és életvitel pillérei: a felelősségérzet, a lelkiismeretesség és az elkötelezettség, a feladatok vállalása, közben pedig készség minden akadály legyőzésére. Ide azonban csak kevesek jutnak el, és csakis lehetőséget adó körülmények között – olyan társadalomban, ahol mindez megvalósulhat.
Az érték az ember – az emberiség – fejlődését, kiteljesedését, tökéletesedését szolgálja. Az értékek a motivációs skálánkon a létszükségletek, az érdekek és az élvezetek szintjei fölött állnak, és a kibontakozásunkat, kiteljesedésünket szolgálják. Felettük csak az eszmények foglalnak helyet, pl. a szabadság és az „univerzálék”: szép, jó, igaz. Az erkölcsös személyiségnek kialakult értékrendje van; az értékek elsajátítására, megőrzésére, érvényesítésére tudatosan törekszik. Az erkölcs általános értéke a jó, ennek jelentése itt szűkített, kizárólag az elvárásoknak és a közérdeknek való megfelelésre vonatkozik. Az erkölcsi értékek sajátossága: ezek a többi érték érvényesülését, védelmét szolgálják.
Az erkölcs az ember támasza és segítője, de olykor sajátos feladatok elé állít bennünket. A morális dilemmák megítélésében tévedhetünk. Az erkölcs lelki visszahatása: az egyént – egy-egy megnyilvánulása után – vagy a tiszta lelkiismeret, vagy a bűntudat érzete hatja át; az etikus személyiség mindkét úton erősödhet. A másoktól kapott minősítés, kritika megértése, feldolgozása is kötelező morális feladatunk. Fontos erkölcsi törvény az ember lelki tartalmainak, intim szférájának sérthetetlensége. Ha ez csorbát szenved, akkor bekövetkezhet a visszasüllyedés „az ember embernek farkasa” szintre. Az erkölcsnek ellentmondó eljárással, pl. az embertárs méltóságának megsértésével nem lehet az erkölcsöt terjeszteni és szolgálni, sőt ezzel magát az erkölcsöt kezdenénk felszámolni. Az erkölcs leépülése az emberiség egészét sodorhatja veszélybe.
Az erkölcs alakítását és terjesztését a kultúrtörténet során már a vallások is felvállalták. A vallás társadalomszervező erő; világrendet, azon belül értékrendet is hirdet és érvényesít, sőt a konkrét értékek felett az eszményvilágot szolgálja. Az istenhit totális élményét átélve az ember az abszolútummal kerül lelki kapcsolatba. A legelterjedtebb világvallások alapértékei:
– kereszténység: felebaráti szeretet;
– judaizmus: jótékonyság (karitász);
– iszlám: kötelezettség (saría);
– taoizmus: egyensúly (pl. jin–jang);
– buddhizmus: egyszerűség, erőszakmentesség.
A hitéletben az erkölcs jelen van, hiszen a vallás szerint minden morális elvárás isteni sugallat. A vallás gyarlósága azonban, hogy – védelme, illetve terjesztése során – olykor szembekerült az erkölccsel. Amikor egy uralkodó vagy egy ország hatalmi-politikai csatározásaiban gyilkosságok, pusztítások történtek az adott vallás érdekeire hivatkozva.
Az erkölcs egyik alapmotívuma a szexualitás létkörének korlátozása, ami a monogámia, a család védelme céljából alakulhatott ki a társadalmakban. Egy példa: az „erény” szavunk alapjelentésében az erkölcsi értékek gyűjtőfogalma, de az „erényes nő” kifejezés már elsősorban szüzességet jelent. A prüdéria a kulturált életben az erotikus vágy visszafogására általános jelenség lett a viselkedésben, egyes keleti társadalmakban elterjedt a nő öltözetének szabályozása (burka, nikáb, csador, hidzsáb stb). A zsidó-keresztény kultúrában Ádám és Éva „bűnbeesése” (a tiltott fa gyümölcsének leszakítása) az eredendő bűnösség állapotát örökítette az emberiségre, ennek ellenpontja lett Szűz Mária „szeplőtelen fogantatása”. Mindehhez társult a keresztény papok nőtlensége (cölibátus) vagy a remeteség. A szembekötős néphit szerint a gyereket a gólya hozza; a mesebeli (de a valóságban pl. máglyán megégetett) boszorkányról pedig sejtjük, hogy előképe vagy a férfit megrontó, csábos nőalak, vagy a boldogtalanul megöregedett, bosszúszomjas vénasszony. A feleség csaknem napjainkig a férj alárendeltje volt. Tipikus utasítás a házasságkötést követően a fiatalasszonynak: mostantól kötelezettsége van a férjével szemben (megörökíti pl. Németh László is az Iszony című regényében). A nemiség tudatosítása, a kiegyensúlyozott házaséletre való felkészítés a hagyományos kultúránkban nem volt vállalt közfeladat. Az ifjú pár a felmerülő problémáit vagy meg tudja oldani, vagy nem. Vagy kapnak segítő tanácsot, vagy nem. Az indiai kultúrában az ókor végén, a IV. században szanszkrit nyelven megszületett a Káma-szútra című összeállítás, a szexualitás „tankönyve” – de férfi és nő harmonikus kapcsolatát önmagában ez sem biztosította.
Az erkölcs társadalmi tudatforma. A társadalom alapformái: az alárendelés vagy az együttműködés. A centralizált (pl. a feudális) társadalmakban az alattvalók mozgástere a hierarchikus rangsor szerint korlátozódik – legalul (a szolgáknak) nincs. Az erős központi hatalom cáfolhatatlan pozitívuma a rend teremtése és fenntartása, de alatta a különböző rétegek élesen eltérő életkörülmények között, más-más erkölcsi normák szerint élnek; minél alacsonyabb rangon, annál kilátástalanabb helyzetben, és számukra a birodalom szellemi életét vezérlő vallás csak a túlvilági boldogság reményét adja. Az egyén egyetlen feladatköre itt a kapott szerep betöltése. A vallás persze lelkierőt adhat bármilyen helyzetben. Aki azonban korlátokat próbált meg átlépni, arra rákerülhetett a bélyeg: meg akarta sérteni az isteni világrendet.
Az egyéniség mozgásterének, szabadságának növelése a polgárosodással indult el, a személyiség kibontakozására a polgári rend teremtett lehetőséget. A társadalmi kötöttségeket oldani kezdte, a kultúrát új ágakkal gazdagította; kibontakozhatott a világi művészet és a tudomány, a vallásszabadság is megszületett. Ahol pedig a hitélet teret vesztett, ott a lelki életben az önállósuló erkölcs feladatköre hatalmasra duzzadt. Ennek betöltését azonban több tényező akadályozhatta, és gátolhatja napjainkban is.
Az agrártársadalom helyébe lépő iparosodás és városiasodás a megélhetést és az életkörülményeket általában javította, de a legalsó társadalmi rétegekben csak néhány fokkal – teljes egyenlőség még a legfejlettebb országokban sem jöhetett létre. A polgárosodás félútján megjelent a nyárspolgár, akinek ugyan már sikerült kiemelkednie a nyomorból, sőt tehetős is lett, de a szellemi felemelkedése megrekedt, saját létszintje fölötti problémákkal alig foglalkozik. A család nevelési hatóköre a modern korban gyakran hiányos, pl. mindkét szülő munkába járása következtében. Az általánosan kötelező oktatás immár mintegy két évszázada világszerte csaknem mindenütt érvényesül, de a nevelési-oktatási intézmények színvonala és eredményessége változó. Napjainkra, a globalizáció korára az erkölcsi szabályokat kialakító és fenntartó közösségek fellazultak, egységes összemberi morál pedig még nem alakult ki. A nagyvárosi magányban egy sor szituációra már nincs egyértelmű, kizárólagos szabály. Az illem betartása korántsem általános, és megsértése nem jár különösebb következményekkel. Morális mércét a közösségi kommunikáció (tévé, rádió, internet stb) is szolgáltat, de nagyon vegyes színvonalon. A művészet szerepköre napjainkra csökkent; riválisa a szórakoztatás, gyakran brutálissá erősödő hatásvadászattal. A tömegkultúra játékfilmjei szélsőséges karaktereket (koromfekete vagy hófehér alakokat) szerepeltetnek, primitív megítélésre szoktatnak. Mindezek szerint a modern-posztmodern korban az értékeket sajnálatosan háttérbe szorítják az érdekek, a haszon (az utilitarizmus), az élvezet (a hedonizmus), valamint hatalom-hajhászás. És mindez együtt jár az erkölcs térvesztésével.
Az etikus alapértékek egyre ritkábban jelennek meg a közéletben. A tisztelet például szerintünk mindenkit feltétel nélkül megillet, de már egyre többek szerint csak azokat, akik azt valamivel kiérdemlik. Már a tiszteletlenség is holtpontra juttathatja az emberi kapcsolatokat.
A korábbi sérelmeket oldhatja az igazságosság érvényesítése: a modernitásba hátrányos helyzetben érkező embercsoportoknak és országoknak külön támogatást és előnyöket kell kapniuk. A témánkban vezéralak kortárs gondolkodó, Jürgen Habermas az erkölcsi normák érvényesítéséhez a kommunikatív cselekvést, az egyetemesítést és a diskurzusetika fejlesztését tartja célravezetőnek. E legutóbbi lényege: a konfliktusok oldásának, a problémák megoldásának módja a megvitatás, aminek terjesztésére az utóbbi évtizedekben világszerte működik az oktatáshoz csatlakozó vitakultúra-mozgalom. Ennek alapelvei: minden vitában mindkét vélemény képviselői kapjanak szót, reagáljanak egymás megnyilatkozásaira, de mindig csak tárgyszerűen, a személyeskedés kizárásával.
A II. világháború után nemzetközi szervezetek alakultak (ENSZ, Európai Unió stb.) az együttműködés céljával. Az egyéni gazdasági érdekek azonban folyamatosan érvényesülni akarnak, a hatalom kiterjesztésének vágya pedig a világpolitikában is újra meg újra feléled. A paraszti vagy proletár nyomorból a polgárosuló világba átkerülő kisember erkölcse gyenge lábakon áll. Él még benne a méltánytalanság sérelme, az ő és a családja (ősei) korábbi megaláztatásainak emléke, és elégtételre vár. Amit kap, az alig elégíti ki, többre vár. Ehhez társulhat az is, hogy mentsvárként másoknál magasabb rendűnek képzeli magát, és felülemelkedésre vágyik. És mindezek alapján beterelhető egy harcra kész alakulatba, az önzés és az erőszak szolgálatába.
Kérdés, hogy az egyeduralom alá visszacsúszott társadalom túl tudja-e élni az erkölcs háttérbe szorítását.
Emellett másfél évtizede működik a gyönyörű jövő felcsillantása, vele párhuzamban az elrévedezés a nemzeti múltban.
Egy példa: a magyarországi megyék néhány éve már megint vármegyék lettek, de igazi várak most nem épültek, a mai köztudatba is csak légvárak kerülnek a mesterséges unintelligencia révén, különösen választások közeledtével. Arról nincs szó, hogy az ispánok alatt a várjobbágyok hogyan éltek, vagy hogy a mai pénzügyi akciók nyeresége kikhez kerül. Ami pedig hamarosan lesz: pl. óriási lehetőségek lakáshoz jutáshoz...
A nemzeti teljhatalom birtokosa minden érték és eszmény kizárólagos képviselőjének és érvényesítőjének hirdeti magát, és akik őt akadályozzák, akik vele szemben fellépnek, azok gazemberek – ez az ő országa. A politika elvileg a közügyek intézése lenne, de a hatalom tevékenysége itt és most csaknem kizárólag az erkölcs kifordítására, ezáltal annak lejáratására szorítkozik. A közügyek vagy nem intéződnek, vagy félrecsúsznak, de van eredmény: az arra foghatók hergelése, a gyűlöletkeltés. Az eszköz a verbális erőszak, amely azonban bármikor fizikaivá is válhat.
A látható-hallható jelenségektől viszolyogva, XIX. századi költőnket megidézve elgondolkodunk: az az állampolgár, aki a bőség kosarából még csak morzsákkal részesült, aki a jognak asztalánál stabil ülőhelyet még nem kapott, de a szellem napvilága segítségével már kezd világosan látni, mit tehet? Vár, remél, és töpreng. Például azon, hogy mi az erkölcs helyzete napjainkban. És hogy hogyan jutottunk ebbe a helyzetbe a kultúrtörténet során?
Alaptételünk: az erkölcs a társadalmi tudat képződménye, az együttélés, együttműködés lelki normatívája. Párhuzama a törvényekben, rendeletekben rögzített jog.
Tudjuk, hogy az élőlények létét, fennmaradását a természet javainak birtokba vétele, felhasználása teszi lehetővé. Alapszinten a mindenkori embert is önérdekei vezérlik: megszerez, akár másoktól is eltulajdonít, még erőszakkal is. Az erkölcs alapját a történelem hajnalán az önzés és az öntörvényűség visszafogása, az agresszió megfékezése rakta le, a kölcsönösség reményében. Az ősidőkben az ember fennmaradását, majd fejlődését a kialakuló együttműködés biztosította, ennek keretében kezdtek szerveződni az erkölcsi elvárások és szabályok.
A kibontakozott társadalomban élő egyén erkölcsössége a közvetlen társkapcsolatokban és a külső társadalmi hatások, befolyások következtében alakul ki. Az elsajátítás elsődleges színtere a család, majd a nevelési-oktatási intézmények. Az egyén erkölcse önállósulásáig, felnőtté válásáig formálódik, és később is módosulhat.
Az erkölcsösség kialakulása lépcsőzetes folyamat. A nevelés eredménye eleinte csupán a viselkedés, a születéstől uralkodó egocentrizmust fokozatosan háttérbe szorítva, a kialakítandó engedelmességre építve. Az illem későbbi színterei: köszöntés, megszólalás, öltözék, mozgás, cselekvés (pl. az étkezéskor) stb. Az etikus viselkedés első értékei a visszafogottság (uralom a késztetések fölött), az alkalmazkodás (az igazodó viselkedés), a modor (normák szerinti megnyilvánulás, a személyiség korlátozásával és fegyelmezésével), valamint az illemtudás (a szokásrend átvétele). A szellemi bontakozás második fokán a személyiség a tudatos életvitellel születik meg, amelynek hatására a viselkedésből magatartás lesz. Legkorábban az ifjúkorban, amikorra kialakul a szellemi önkontroll, amikor az egyén megérti, átérzi és magáévá teszi az elvárásokat, sőt azok okait, mögöttes tartalmait is belátja. Kialakul tehát az egyéniség, és megformálódnak annak erkölcsi értékei: önzetlenség, önfegyelem, önérzet, önkritika, szerénység, becsületesség. A harmadik szint az aktív erkölcsi értékek köre. Ennek létterei elsősorban a személyes kapcsolatok, az ember morális viszonya a társaihoz. Ezek értékvilága: tiszteletadás, igazságosság, őszinteség, empátia, tolerancia, tapintat, jóindulat, jószívűség, jóhiszeműség, bizalom, segítőkészség, megértés, együttérzés, részvét, nagylelkűség, hűség, testvériség stb. Tágabb szférában: a hazafiság. Mindezeket tetézik az etikus tartás és életvitel pillérei: a felelősségérzet, a lelkiismeretesség és az elkötelezettség, a feladatok vállalása, közben pedig készség minden akadály legyőzésére. Ide azonban csak kevesek jutnak el, és csakis lehetőséget adó körülmények között – olyan társadalomban, ahol mindez megvalósulhat.
Az érték az ember – az emberiség – fejlődését, kiteljesedését, tökéletesedését szolgálja. Az értékek a motivációs skálánkon a létszükségletek, az érdekek és az élvezetek szintjei fölött állnak, és a kibontakozásunkat, kiteljesedésünket szolgálják. Felettük csak az eszmények foglalnak helyet, pl. a szabadság és az „univerzálék”: szép, jó, igaz. Az erkölcsös személyiségnek kialakult értékrendje van; az értékek elsajátítására, megőrzésére, érvényesítésére tudatosan törekszik. Az erkölcs általános értéke a jó, ennek jelentése itt szűkített, kizárólag az elvárásoknak és a közérdeknek való megfelelésre vonatkozik. Az erkölcsi értékek sajátossága: ezek a többi érték érvényesülését, védelmét szolgálják.
Az erkölcs az ember támasza és segítője, de olykor sajátos feladatok elé állít bennünket. A morális dilemmák megítélésében tévedhetünk. Az erkölcs lelki visszahatása: az egyént – egy-egy megnyilvánulása után – vagy a tiszta lelkiismeret, vagy a bűntudat érzete hatja át; az etikus személyiség mindkét úton erősödhet. A másoktól kapott minősítés, kritika megértése, feldolgozása is kötelező morális feladatunk. Fontos erkölcsi törvény az ember lelki tartalmainak, intim szférájának sérthetetlensége. Ha ez csorbát szenved, akkor bekövetkezhet a visszasüllyedés „az ember embernek farkasa” szintre. Az erkölcsnek ellentmondó eljárással, pl. az embertárs méltóságának megsértésével nem lehet az erkölcsöt terjeszteni és szolgálni, sőt ezzel magát az erkölcsöt kezdenénk felszámolni. Az erkölcs leépülése az emberiség egészét sodorhatja veszélybe.
Az erkölcs alakítását és terjesztését a kultúrtörténet során már a vallások is felvállalták. A vallás társadalomszervező erő; világrendet, azon belül értékrendet is hirdet és érvényesít, sőt a konkrét értékek felett az eszményvilágot szolgálja. Az istenhit totális élményét átélve az ember az abszolútummal kerül lelki kapcsolatba. A legelterjedtebb világvallások alapértékei:
– kereszténység: felebaráti szeretet;
– judaizmus: jótékonyság (karitász);
– iszlám: kötelezettség (saría);
– taoizmus: egyensúly (pl. jin–jang);
– buddhizmus: egyszerűség, erőszakmentesség.
A hitéletben az erkölcs jelen van, hiszen a vallás szerint minden morális elvárás isteni sugallat. A vallás gyarlósága azonban, hogy – védelme, illetve terjesztése során – olykor szembekerült az erkölccsel. Amikor egy uralkodó vagy egy ország hatalmi-politikai csatározásaiban gyilkosságok, pusztítások történtek az adott vallás érdekeire hivatkozva.
Az erkölcs egyik alapmotívuma a szexualitás létkörének korlátozása, ami a monogámia, a család védelme céljából alakulhatott ki a társadalmakban. Egy példa: az „erény” szavunk alapjelentésében az erkölcsi értékek gyűjtőfogalma, de az „erényes nő” kifejezés már elsősorban szüzességet jelent. A prüdéria a kulturált életben az erotikus vágy visszafogására általános jelenség lett a viselkedésben, egyes keleti társadalmakban elterjedt a nő öltözetének szabályozása (burka, nikáb, csador, hidzsáb stb). A zsidó-keresztény kultúrában Ádám és Éva „bűnbeesése” (a tiltott fa gyümölcsének leszakítása) az eredendő bűnösség állapotát örökítette az emberiségre, ennek ellenpontja lett Szűz Mária „szeplőtelen fogantatása”. Mindehhez társult a keresztény papok nőtlensége (cölibátus) vagy a remeteség. A szembekötős néphit szerint a gyereket a gólya hozza; a mesebeli (de a valóságban pl. máglyán megégetett) boszorkányról pedig sejtjük, hogy előképe vagy a férfit megrontó, csábos nőalak, vagy a boldogtalanul megöregedett, bosszúszomjas vénasszony. A feleség csaknem napjainkig a férj alárendeltje volt. Tipikus utasítás a házasságkötést követően a fiatalasszonynak: mostantól kötelezettsége van a férjével szemben (megörökíti pl. Németh László is az Iszony című regényében). A nemiség tudatosítása, a kiegyensúlyozott házaséletre való felkészítés a hagyományos kultúránkban nem volt vállalt közfeladat. Az ifjú pár a felmerülő problémáit vagy meg tudja oldani, vagy nem. Vagy kapnak segítő tanácsot, vagy nem. Az indiai kultúrában az ókor végén, a IV. században szanszkrit nyelven megszületett a Káma-szútra című összeállítás, a szexualitás „tankönyve” – de férfi és nő harmonikus kapcsolatát önmagában ez sem biztosította.
Az erkölcs társadalmi tudatforma. A társadalom alapformái: az alárendelés vagy az együttműködés. A centralizált (pl. a feudális) társadalmakban az alattvalók mozgástere a hierarchikus rangsor szerint korlátozódik – legalul (a szolgáknak) nincs. Az erős központi hatalom cáfolhatatlan pozitívuma a rend teremtése és fenntartása, de alatta a különböző rétegek élesen eltérő életkörülmények között, más-más erkölcsi normák szerint élnek; minél alacsonyabb rangon, annál kilátástalanabb helyzetben, és számukra a birodalom szellemi életét vezérlő vallás csak a túlvilági boldogság reményét adja. Az egyén egyetlen feladatköre itt a kapott szerep betöltése. A vallás persze lelkierőt adhat bármilyen helyzetben. Aki azonban korlátokat próbált meg átlépni, arra rákerülhetett a bélyeg: meg akarta sérteni az isteni világrendet.
Az egyéniség mozgásterének, szabadságának növelése a polgárosodással indult el, a személyiség kibontakozására a polgári rend teremtett lehetőséget. A társadalmi kötöttségeket oldani kezdte, a kultúrát új ágakkal gazdagította; kibontakozhatott a világi művészet és a tudomány, a vallásszabadság is megszületett. Ahol pedig a hitélet teret vesztett, ott a lelki életben az önállósuló erkölcs feladatköre hatalmasra duzzadt. Ennek betöltését azonban több tényező akadályozhatta, és gátolhatja napjainkban is.
Az agrártársadalom helyébe lépő iparosodás és városiasodás a megélhetést és az életkörülményeket általában javította, de a legalsó társadalmi rétegekben csak néhány fokkal – teljes egyenlőség még a legfejlettebb országokban sem jöhetett létre. A polgárosodás félútján megjelent a nyárspolgár, akinek ugyan már sikerült kiemelkednie a nyomorból, sőt tehetős is lett, de a szellemi felemelkedése megrekedt, saját létszintje fölötti problémákkal alig foglalkozik. A család nevelési hatóköre a modern korban gyakran hiányos, pl. mindkét szülő munkába járása következtében. Az általánosan kötelező oktatás immár mintegy két évszázada világszerte csaknem mindenütt érvényesül, de a nevelési-oktatási intézmények színvonala és eredményessége változó. Napjainkra, a globalizáció korára az erkölcsi szabályokat kialakító és fenntartó közösségek fellazultak, egységes összemberi morál pedig még nem alakult ki. A nagyvárosi magányban egy sor szituációra már nincs egyértelmű, kizárólagos szabály. Az illem betartása korántsem általános, és megsértése nem jár különösebb következményekkel. Morális mércét a közösségi kommunikáció (tévé, rádió, internet stb) is szolgáltat, de nagyon vegyes színvonalon. A művészet szerepköre napjainkra csökkent; riválisa a szórakoztatás, gyakran brutálissá erősödő hatásvadászattal. A tömegkultúra játékfilmjei szélsőséges karaktereket (koromfekete vagy hófehér alakokat) szerepeltetnek, primitív megítélésre szoktatnak. Mindezek szerint a modern-posztmodern korban az értékeket sajnálatosan háttérbe szorítják az érdekek, a haszon (az utilitarizmus), az élvezet (a hedonizmus), valamint hatalom-hajhászás. És mindez együtt jár az erkölcs térvesztésével.
Az etikus alapértékek egyre ritkábban jelennek meg a közéletben. A tisztelet például szerintünk mindenkit feltétel nélkül megillet, de már egyre többek szerint csak azokat, akik azt valamivel kiérdemlik. Már a tiszteletlenség is holtpontra juttathatja az emberi kapcsolatokat.
A korábbi sérelmeket oldhatja az igazságosság érvényesítése: a modernitásba hátrányos helyzetben érkező embercsoportoknak és országoknak külön támogatást és előnyöket kell kapniuk. A témánkban vezéralak kortárs gondolkodó, Jürgen Habermas az erkölcsi normák érvényesítéséhez a kommunikatív cselekvést, az egyetemesítést és a diskurzusetika fejlesztését tartja célravezetőnek. E legutóbbi lényege: a konfliktusok oldásának, a problémák megoldásának módja a megvitatás, aminek terjesztésére az utóbbi évtizedekben világszerte működik az oktatáshoz csatlakozó vitakultúra-mozgalom. Ennek alapelvei: minden vitában mindkét vélemény képviselői kapjanak szót, reagáljanak egymás megnyilatkozásaira, de mindig csak tárgyszerűen, a személyeskedés kizárásával.
A II. világháború után nemzetközi szervezetek alakultak (ENSZ, Európai Unió stb.) az együttműködés céljával. Az egyéni gazdasági érdekek azonban folyamatosan érvényesülni akarnak, a hatalom kiterjesztésének vágya pedig a világpolitikában is újra meg újra feléled. A paraszti vagy proletár nyomorból a polgárosuló világba átkerülő kisember erkölcse gyenge lábakon áll. Él még benne a méltánytalanság sérelme, az ő és a családja (ősei) korábbi megaláztatásainak emléke, és elégtételre vár. Amit kap, az alig elégíti ki, többre vár. Ehhez társulhat az is, hogy mentsvárként másoknál magasabb rendűnek képzeli magát, és felülemelkedésre vágyik. És mindezek alapján beterelhető egy harcra kész alakulatba, az önzés és az erőszak szolgálatába.
Kérdés, hogy az egyeduralom alá visszacsúszott társadalom túl tudja-e élni az erkölcs háttérbe szorítását.
Egy példa: a magyarországi megyék néhány éve már megint vármegyék lettek, de igazi várak most nem épültek, a mai köztudatba is csak légvárak kerülnek a mesterséges unintelligencia révén, különösen választások közeledtével.
Arról nincs szó, hogy az ispánok alatt a várjobbágyok hogyan éltek, vagy hogy a mai pénzügyi akciók nyeresége kikhez kerül. Ami pedig hamarosan lesz: pl. óriási lehetőségek lakáshoz jutáshoz...
A nemzeti teljhatalom birtokosa minden érték és eszmény kizárólagos képviselőjének és érvényesítőjének hirdeti magát, és akik őt akadályozzák, akik vele szemben fellépnek, azok gazemberek – ez az ő országa. A politika elvileg a közügyek intézése lenne, de a hatalom tevékenysége itt és most csaknem kizárólag az erkölcs kifordítására, ezáltal annak lejáratására szorítkozik. A közügyek vagy nem intéződnek, vagy félrecsúsznak, de van eredmény: az arra foghatók hergelése, a gyűlöletkeltés. Az eszköz a verbális erőszak, amely azonban bármikor fizikaivá is válhat.
A látható-hallható jelenségektől viszolyogva, XIX. századi költőnket megidézve elgondolkodunk: az az állampolgár, aki a bőség kosarából még csak morzsákkal részesült, aki a jognak asztalánál stabil ülőhelyet még nem kapott, de a szellem napvilága segítségével már kezd világosan látni, mit tehet? Vár, remél, és töpreng. Például azon, hogy mi az erkölcs helyzete napjainkban. És hogy hogyan jutottunk ebbe a helyzetbe a kultúrtörténet során?
Alaptételünk: az erkölcs a társadalmi tudat képződménye, az együttélés, együttműködés lelki normatívája. Párhuzama a törvényekben, rendeletekben rögzített jog.
Tudjuk, hogy az élőlények létét, fennmaradását a természet javainak birtokba vétele, felhasználása teszi lehetővé. Alapszinten a mindenkori embert is önérdekei vezérlik: megszerez, akár másoktól is eltulajdonít, még erőszakkal is. Az erkölcs alapját a történelem hajnalán az önzés és az öntörvényűség visszafogása, az agresszió megfékezése rakta le, a kölcsönösség reményében. Az ősidőkben az ember fennmaradását, majd fejlődését a kialakuló együttműködés biztosította, ennek keretében kezdtek szerveződni az erkölcsi elvárások és szabályok.
A kibontakozott társadalomban élő egyén erkölcsössége a közvetlen társkapcsolatokban és a külső társadalmi hatások, befolyások következtében alakul ki. Az elsajátítás elsődleges színtere a család, majd a nevelési-oktatási intézmények. Az egyén erkölcse önállósulásáig, felnőtté válásáig formálódik, és később is módosulhat.
Az erkölcsösség kialakulása lépcsőzetes folyamat. A nevelés eredménye eleinte csupán a viselkedés, a születéstől uralkodó egocentrizmust fokozatosan háttérbe szorítva, a kialakítandó engedelmességre építve. Az illem későbbi színterei: köszöntés, megszólalás, öltözék, mozgás, cselekvés (pl. az étkezéskor) stb. Az etikus viselkedés első értékei a visszafogottság (uralom a késztetések fölött), az alkalmazkodás (az igazodó viselkedés), a modor (normák szerinti megnyilvánulás, a személyiség korlátozásával és fegyelmezésével), valamint az illemtudás (a szokásrend átvétele). A szellemi bontakozás második fokán a személyiség a tudatos életvitellel születik meg, amelynek hatására a viselkedésből magatartás lesz. Legkorábban az ifjúkorban, amikorra kialakul a szellemi önkontroll, amikor az egyén megérti, átérzi és magáévá teszi az elvárásokat, sőt azok okait, mögöttes tartalmait is belátja. Kialakul tehát az egyéniség, és megformálódnak annak erkölcsi értékei: önzetlenség, önfegyelem, önérzet, önkritika, szerénység, becsületesség. A harmadik szint az aktív erkölcsi értékek köre. Ennek létterei elsősorban a személyes kapcsolatok, az ember morális viszonya a társaihoz. Ezek értékvilága: tiszteletadás, igazságosság, őszinteség, empátia, tolerancia, tapintat, jóindulat, jószívűség, jóhiszeműség, bizalom, segítőkészség, megértés, együttérzés, részvét, nagylelkűség, hűség, testvériség stb. Tágabb szférában: a hazafiság. Mindezeket tetézik az etikus tartás és életvitel pillérei: a felelősségérzet, a lelkiismeretesség és az elkötelezettség, a feladatok vállalása, közben pedig készség minden akadály legyőzésére. Ide azonban csak kevesek jutnak el, és csakis lehetőséget adó körülmények között – olyan társadalomban, ahol mindez megvalósulhat.
Az érték az ember – az emberiség – fejlődését, kiteljesedését, tökéletesedését szolgálja. Az értékek a motivációs skálánkon a létszükségletek, az érdekek és az élvezetek szintjei fölött állnak, és a kibontakozásunkat, kiteljesedésünket szolgálják.
Felettük csak az eszmények foglalnak helyet, pl. a szabadság és az „univerzálék”: szép, jó, igaz.
Az erkölcsös személyiségnek kialakult értékrendje van; az értékek elsajátítására, megőrzésére, érvényesítésére tudatosan törekszik. Az erkölcs általános értéke a jó, ennek jelentése itt szűkített, kizárólag az elvárásoknak és a közérdeknek való megfelelésre vonatkozik. Az erkölcsi értékek sajátossága: ezek a többi érték érvényesülését, védelmét szolgálják.
Az erkölcs az ember támasza és segítője, de olykor sajátos feladatok elé állít bennünket. A morális dilemmák megítélésében tévedhetünk. Az erkölcs lelki visszahatása: az egyént – egy-egy megnyilvánulása után – vagy a tiszta lelkiismeret, vagy a bűntudat érzete hatja át; az etikus személyiség mindkét úton erősödhet. A másoktól kapott minősítés, kritika megértése, feldolgozása is kötelező morális feladatunk. Fontos erkölcsi törvény az ember lelki tartalmainak, intim szférájának sérthetetlensége. Ha ez csorbát szenved, akkor bekövetkezhet a visszasüllyedés „az ember embernek farkasa” szintre. Az erkölcsnek ellentmondó eljárással, pl. az embertárs méltóságának megsértésével nem lehet az erkölcsöt terjeszteni és szolgálni, sőt ezzel magát az erkölcsöt kezdenénk felszámolni. Az erkölcs leépülése az emberiség egészét sodorhatja veszélybe.
Az erkölcs alakítását és terjesztését a kultúrtörténet során már a vallások is felvállalták. A vallás társadalomszervező erő; világrendet, azon belül értékrendet is hirdet és érvényesít, sőt a konkrét értékek felett az eszményvilágot szolgálja. Az istenhit totális élményét átélve az ember az abszolútummal kerül lelki kapcsolatba. A legelterjedtebb világvallások alapértékei:
– kereszténység: felebaráti szeretet;
– judaizmus: jótékonyság (karitász);
– iszlám: kötelezettség (saría);
– taoizmus: egyensúly (pl. jin–jang);
– buddhizmus: egyszerűség, erőszakmentesség.
A hitéletben az erkölcs jelen van, hiszen a vallás szerint minden morális elvárás isteni sugallat. A vallás gyarlósága azonban, hogy – védelme, illetve terjesztése során – olykor szembekerült az erkölccsel. Amikor egy uralkodó vagy egy ország hatalmi-politikai csatározásaiban gyilkosságok, pusztítások történtek az adott vallás érdekeire hivatkozva.
Az erkölcs egyik alapmotívuma a szexualitás létkörének korlátozása, ami a monogámia, a család védelme céljából alakulhatott ki a társadalmakban. Egy példa: az „erény” szavunk alapjelentésében az erkölcsi értékek gyűjtőfogalma, de az „erényes nő” kifejezés már elsősorban szüzességet jelent. A prüdéria a kulturált életben az erotikus vágy visszafogására általános jelenség lett a viselkedésben, egyes keleti társadalmakban elterjedt a nő öltözetének szabályozása (burka, nikáb, csador, hidzsáb stb). A zsidó-keresztény kultúrában Ádám és Éva „bűnbeesése” (a tiltott fa gyümölcsének leszakítása) az eredendő bűnösség állapotát örökítette az emberiségre, ennek ellenpontja lett Szűz Mária „szeplőtelen fogantatása”. Mindehhez társult a keresztény papok nőtlensége (cölibátus) vagy a remeteség. A szembekötős néphit szerint a gyereket a gólya hozza; a mesebeli (de a valóságban pl. máglyán megégetett) boszorkányról pedig sejtjük, hogy előképe vagy a férfit megrontó, csábos nőalak, vagy a boldogtalanul megöregedett, bosszúszomjas vénasszony. A feleség csaknem napjainkig a férj alárendeltje volt. Tipikus utasítás a házasságkötést követően a fiatalasszonynak: mostantól kötelezettsége van a férjével szemben (megörökíti pl. Németh László is az Iszony című regényében). A nemiség tudatosítása, a kiegyensúlyozott házaséletre való felkészítés a hagyományos kultúránkban nem volt vállalt közfeladat. Az ifjú pár a felmerülő problémáit vagy meg tudja oldani, vagy nem. Vagy kapnak segítő tanácsot, vagy nem. Az indiai kultúrában az ókor végén, a IV. században szanszkrit nyelven megszületett a Káma-szútra című összeállítás, a szexualitás „tankönyve” – de férfi és nő harmonikus kapcsolatát önmagában ez sem biztosította.
Az erkölcs társadalmi tudatforma.
A társadalom alapformái: az alárendelés vagy az együttműködés. A centralizált (pl. a feudális) társadalmakban az alattvalók mozgástere a hierarchikus rangsor szerint korlátozódik – legalul (a szolgáknak) nincs. Az erős központi hatalom cáfolhatatlan pozitívuma a rend teremtése és fenntartása, de alatta a különböző rétegek élesen eltérő életkörülmények között, más-más erkölcsi normák szerint élnek; minél alacsonyabb rangon, annál kilátástalanabb helyzetben, és számukra a birodalom szellemi életét vezérlő vallás csak a túlvilági boldogság reményét adja. Az egyén egyetlen feladatköre itt a kapott szerep betöltése. A vallás persze lelkierőt adhat bármilyen helyzetben. Aki azonban korlátokat próbált meg átlépni, arra rákerülhetett a bélyeg: meg akarta sérteni az isteni világrendet.
Az egyéniség mozgásterének, szabadságának növelése a polgárosodással indult el, a személyiség kibontakozására a polgári rend teremtett lehetőséget. A társadalmi kötöttségeket oldani kezdte, a kultúrát új ágakkal gazdagította; kibontakozhatott a világi művészet és a tudomány, a vallásszabadság is megszületett. Ahol pedig a hitélet teret vesztett, ott a lelki életben az önállósuló erkölcs feladatköre hatalmasra duzzadt. Ennek betöltését azonban több tényező akadályozhatta, és gátolhatja napjainkban is.
A romantikus csók eredeteAz agrártársadalom helyébe lépő iparosodás és városiasodás a megélhetést és az életkörülményeket általában javította, de a legalsó társadalmi rétegekben csak néhány fokkal – teljes egyenlőség még a legfejlettebb országokban sem jöhetett létre. A polgárosodás félútján megjelent a nyárspolgár, akinek ugyan már sikerült kiemelkednie a nyomorból, sőt tehetős is lett, de a szellemi felemelkedése megrekedt, saját létszintje fölötti problémákkal alig foglalkozik. A család nevelési hatóköre a modern korban gyakran hiányos, pl. mindkét szülő munkába járása következtében. Az általánosan kötelező oktatás immár mintegy két évszázada világszerte csaknem mindenütt érvényesül, de a nevelési-oktatási intézmények színvonala és eredményessége változó. Napjainkra, a globalizáció korára az erkölcsi szabályokat kialakító és fenntartó közösségek fellazultak, egységes összemberi morál pedig még nem alakult ki. A nagyvárosi magányban egy sor szituációra már nincs egyértelmű, kizárólagos szabály. Az illem betartása korántsem általános, és megsértése nem jár különösebb következményekkel. Morális mércét a közösségi kommunikáció (tévé, rádió, internet stb) is szolgáltat, de nagyon vegyes színvonalon. A művészet szerepköre napjainkra csökkent; riválisa a szórakoztatás, gyakran brutálissá erősödő hatásvadászattal. A tömegkultúra játékfilmjei szélsőséges karaktereket (koromfekete vagy hófehér alakokat) szerepeltetnek, primitív megítélésre szoktatnak. Mindezek szerint a modern-posztmodern korban az értékeket sajnálatosan háttérbe szorítják az érdekek, a haszon (az utilitarizmus), az élvezet (a hedonizmus), valamint hatalom-hajhászás. És mindez együtt jár az erkölcs térvesztésével.
Az etikus alapértékek egyre ritkábban jelennek meg a közéletben. A tisztelet például szerintünk mindenkit feltétel nélkül megillet, de már egyre többek szerint csak azokat, akik azt valamivel kiérdemlik. Már a tiszteletlenség is holtpontra juttathatja az emberi kapcsolatokat.
A korábbi sérelmeket oldhatja az igazságosság érvényesítése: a modernitásba hátrányos helyzetben érkező embercsoportoknak és országoknak külön támogatást és előnyöket kell kapniuk. A témánkban vezéralak kortárs gondolkodó, Jürgen Habermas az erkölcsi normák érvényesítéséhez a kommunikatív cselekvést, az egyetemesítést és a diskurzusetika fejlesztését tartja célravezetőnek. E legutóbbi lényege: a konfliktusok oldásának, a problémák megoldásának módja a megvitatás, aminek terjesztésére az utóbbi évtizedekben világszerte működik az oktatáshoz csatlakozó vitakultúra-mozgalom. Ennek alapelvei: minden vitában mindkét vélemény képviselői kapjanak szót, reagáljanak egymás megnyilatkozásaira, de mindig csak tárgyszerűen, a személyeskedés kizárásával.
A II. világháború után nemzetközi szervezetek alakultak (ENSZ, Európai Unió stb.) az együttműködés céljával. Az egyéni gazdasági érdekek azonban folyamatosan érvényesülni akarnak, a hatalom kiterjesztésének vágya pedig a világpolitikában is újra meg újra feléled. A paraszti vagy proletár nyomorból a polgárosuló világba átkerülő kisember erkölcse gyenge lábakon áll. Él még benne a méltánytalanság sérelme, az ő és a családja (ősei) korábbi megaláztatásainak emléke, és elégtételre vár. Amit kap, az alig elégíti ki, többre vár. Ehhez társulhat az is, hogy mentsvárként másoknál magasabb rendűnek képzeli magát, és felülemelkedésre vágyik. És mindezek alapján beterelhető egy harcra kész alakulatba, az önzés és az erőszak szolgálatába.
Kérdés, hogy az egyeduralom alá visszacsúszott társadalom túl tudja-e élni az erkölcs háttérbe szorítását.
