szomszédság;tárca;zajszennyezés;

Csak a csend, amelyre vágyunk

Budapesten élünk, a XIV. kerületben, ami régebben zöldövezetnek számított. Amikor húsz éve ide költöztünk egy kilenc lakásos társasházba, a környéken a mi házunk számított a legmagasabbnak, leszámítva az előttünk álló templom tornyát. Nyugodt környék volt ez annak idején, madárcsicsergés, hatalmas fák, bokrok, a házak előtti területet is rendben tartották a lakók. A gyerekek még az úttesten fogócskázhattak, focizhattak, ugróiskolázhattak, mert ritkán kanyarodtak a térre az autók. Húsz év alatt azt tapasztaljuk, hogy sorra tűnnek el körülöttünk a kis egyszintes házak, az új lakók a zöld terület kárára bővítenek, minden talpalatnyi részt beépítenek, leköveznek.

Így történt ez most is, egy telekkel arrébb a házunktól. Ismét megvettek egy házat valamikor a tél végén. Természetesen a ház szerkezete nem volt úgy jó, ahogy volt, mindenképpen falakat kellett kiverni, új falakat felhúzni a kerti rész kárára. A munkálatok tavasz elején kezdődtek. Minden héten reggel héttől este hatig, hat napon át hallgattuk az építkezést. Kezdetben bontottak, sittet, törmeléket dobáltak a konténerekbe. Mindezt egy méteres távolságból, hogy jól szóljon, az amúgy is remek akusztikával rendelkező környéken, ahol minden hang kétszer olyan hangosan szól, ahogy a ház falai visszaverik a zajokat a téren.

Persze az építkezés zajjal jár, tűrjük mi csendben a zűrzavart. Hallgatjuk reggel hétkor a munkásbrigád magánéletét, mintha a tévében néznénk a szappanoperát. 

Első hallásból értesülünk Márió problémáiról, tudjuk, hogy csalja az asszonyt a Marival, és Márió mindig pénzszűkében van, mert ugye két asszonyt is el kell tartania, a kis pujákról nem is beszélve. Márió nem is dolgozott itt sokáig, mert többet telefonált, mint sittet lapátolt volna. De aztán jött a Józsi, a Béla és a többiek, akiknek ugyanúgy részesei lettünk a mindennapi életüknek, bajaiknak, örömeiknek, tartozásaiknak. Miközben minden reggel hallgattuk a mulatós zenét, vagy éppen valamelyik kereskedelmi rádió reggeli műsorát. Amikor a tetőn dolgozott egy munkáscsapat, szinte integethettünk nekik a hálószobánkból, s pár hétre a magaslati megszokott privát szféránk is megszűnt. Függönyök mögött éltünk.

Tudtuk, egyszer csak vége lesz, de a csend az már nagyon hiányzott. Bíztunk abban, hogy szeptemberre elkészülnek. Jött is egy nagy teherautó, hozott bútorokat, a házunk előtti kis kertben letarolt három facsemetét, amikor tolatott. Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban, amikor odamentem és szóltam a sofőrnek, hogy három növény bánta az akcióját, és örülnék, ha figyelne a körülötte lévő természetre. A sofőr reakciója az volt, hogy nem ő tette. Hiába vezettek pont a kapu elé a fehér csíkban húzott autónyomok, hiába mondtam neki, hogy azok a kis fácskák teljesen tökéletesen álltak a helyükön tegnap, ma reggelre viszont csak a fele törzsük van meg, és más változás nemigen van a környéken, mint ez az építkezés, a sofőr mégis váltig állította, hogy nem ő sodorta el a fákat a kis teherautóval.

Tudom, minek is szóvá tenni, a kis csemeték letört ágait úgysem tudom visszaragasztani, de nem tudok csendben tűrni, mert ha mindig elmegyünk némán az esetek mellett, nem történik semmi. 

Én pedig szeretném, ha megmaradnia az a kis talpalatnyi zöld a házunk előtt. Szurkoltam a kis facsemetéknek, hiszen pár éve kezdtek sarjadni a semmiből. Egy meggy, egy akác és egy kőris. A szél hozta a magokat, maguktól eresztettek gyökereket. Nézegettem őket minden nap, drukkoltam nekik az életben maradásért. Az élet, ami egy tolatással derékba törhető...

Mindössze nagyjából 9 kilométer hosszú, az útikönyvek és utazási blogok szerint mégis a világ egyik legszebb útvonala a fokvárosi Chapman’s Peak Drive, a dél-afrikai Fok-félszigeten, az Atlanti-óceán partján. Nem hiába; hiszen az út a Table Mountain Nemzeti Park részét képező Chapman’s Peak hegyen kacskaringózik végig, akik pedig megállnak néhány percre, az óceánban akár bálnákat és delfineket is megpillanthatnak.