Nagyjából kéthavonta autózok keresztül Svájc zöldebbnél zöldebb, tavakkal és hegyekkel teli vidékein. Legyen szó bármilyen évszakról és időjárásról, ennek a szépségére minden alkalommal rácsodálkozok, és még mindig olyan lelkesedéssel mutatok rá a legelésző tehéncsordákra, mintha egzotikus állatok lennének.
A lapos, magyarországi Alföld szülötteként a fülem rendszeresen bedugul a hegyekre vezető utakon, a szerpentineken kacskaringózva pedig hajlamos vagyok egy enyhe émelygésre – szerencse, hogy sosem én vezetek.
Ha valakik tehát igazán tudják, hogyan építsenek strapabíró és biztonságos, hegyekre le- és felvezető utakat, azok a svájciak. Nekik köszönhető például az is, hogy a világ egyik legszebb útvonala ma is járható és biztonságos.
Nagyvárost a vidékkel
Fokvárosi kalandozásaim kihagyhatatlan eleme volt a nagyváros elhagyása és a közelben található természeti csodák, például a Jóreménység fokának felfedezése és az afrikai pingvinek meglátogatása a Boulders Beach nevű természetvédelmi helyen.
Autóval ez egy nagyjából másfél órás, 60-70 kilométeres utat jelent, valójában viszont egész napos program, ha az ember olyan, mint én, vagyis megáll nagyjából minden második fűszálat megcsodálni. Az én esetemben ilyen megálló volt például Noordhoek, egy apró település csodálatosan finom kávéval és péksüteményekkel, meg minden egyes leállósáv, ahonnan úgy gondoltam, páratlan a kilátás.
Egy nagyjából 9 kilométeres szakaszon pedig a kilátás tényleg festői szépségű. Az egyik oldalon hegycsúcsok szegélyezik, a másikon az Atlanti-óceán terül el addig, ameddig a szem ellát.
Benne többek között bálnákkal, cápákkal és delfinekkel, amiket egy szerencsés és éles szemű látogató ezen az úton megállva, a hegyről könnyedén kiszúrhat.
A Chapman’s Peak Drive-nak keresztelt szakasz nagyjából 100 éve köti össze az 5 millió lakost számláló Fokvárost a Fok-félsziget apró településeivel és partjaival.
Tucatnyian odavesztek
A megépítését a holland Sir Nicolaas Frederic de Waal, Fokföld első kormányzója álmodta meg és rendelte el; szakemberek helyett viszont elsősorban rabmunkásokat dolgoztattak itt. Olyan fekete-afrikai és egyéb színesbőrűnek vélt rabokat, akik a közeli települések, például a Tokai és a Breakwater Börtönben töltötték a büntetésüket általában olyan kisebb bűncselekmények miatt, mint a lopás, adótartozás, vagy az úgynevezett pass law megszegése. Ez elsősorban a fekete-afrikaiak szabad mozgását korlátozta; engedély nélkül nem tehették be a lábukat a „fehér” településekre és városrészekre.
A gyarmati rendszerben ezeknek az embereknek a kizsákmányolása nem csupán elfogadott; de kifejezetten bevett gyakorlat volt.
Számos nagy állami projekt megvalósítását (például vasútvonalak megépítését, bányászati munkákat) velük végeztettek bármiféle juttatás nélkül, teljesen ingyen. Védőfelszerelések és munkabiztonsági intézkedések hiányában pedig a Chapman’s Peak Drive első változatának megépítése rendkívül magas halálozási arány mellett történt. A rabmunkásokat kézi szerszámokkal és dinamittal dolgoztatták, ennek következtében gyakoriak voltak a zuhanások, a robbantás miatti balesetek és a kőomlások, amik magukkal sodorták és betemették az embereket.
1922. május 6-án végül ünnepélyesen megnyitották az elkészült utat, aminek használata továbbra is kockázattal járt, hiszen nem szakemberek építették. Az 1920-as és 1990-es évek között rendszeres kőomlások nehezítették a közlekedést; számos autós és gyalogos szerzett zömében kisebb, de esetenként nagyobb sérüléseket. Egy nordhoek-i lakos például 1994-ben egy kőomlás következtében lebénult, alig egy hónapon belül, 1999. decemberében és 2000. januárjában pedig két halálos baleset is történt. Ezek – és egy óriási hegyi tűzvész, majd heves esőzések – kellettek ahhoz, hogy az életveszélyes utakat 2000-ben határozatlan időre lezárják és újraépítsék.
Hálókkal a sziklák ellen
