Amikor Cannes-ban láttam az Alphát nem tudtam összerakni, hogy ki lehet Mélissa Boros nevű színésznő. Azóta már tudom, hogy az édesapja magyar, édesanyja marokkói. Ön meg akkor, ha jól értem francia?
Hát, én mondanám, hogy mindegyik vagyok. Magyarnak különösen erősen érzem magam, mert kicsi korom óta ide járunk az apámmal. Marokkóinak is érzem magam, de sajnos arabul nem tudok és nem is jártam ott olyan sokat, mint Magyarországon. A magyar kultúrához elég erősen kötődőm, főleg a filmekhez, kicsi korom óta nagyon érdekel a mozi. A családi mozgóképes kultúránk alapja Tarr Béla, Jeles András művei, ezekkel kezdett apám „művelni”.
Mikor kezdett magyarul tanulni? Én is többnyelvű családból jövök és például, ha édesapámmal titokban akartunk valamit tartani, akkor horvátul beszéltünk, amit édesanyám nem értett.
Jó trükk, én a párizsi metróban szoktam magyarul beszélni, amikor azt szeretném, hogy ne értsen senki.
Sajnos édesanyám tud valamennyit magyarul, szóval őt nem lehet átverni. Amikor kicsi voltam, a magyar és a francia nyelvtudásom egy szinten volt. Most már jobban beszélek franciául, mert jóval többet használom ezt a nyelvet. De a magyarom sem rossz és ezt is a filmeknek köszönhetem. Apám a francia filmeket magyar szinkronnal mutatta meg első körben nekem. Főleg klasszikusokat. Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy Louis de Funès ne magyarul szólaljon meg. Aztán amikor először meghallottam az eredeti hangját, azt gondoltam, hogy rettenetes!
Mikortól tartja magát filmrajongónak?
Az első emlékeim óta. Norman McLaren összes művéért rajongtam, de a Lolka és Bolka is kedves emlék.
Mi volt az első magyar film, amit látott?
A Werckmester harmóniák Tarr Bélától. Nem minden gyerek kezd ilyen alkotással, de nekem nagyon bejött, csodálatos az egésznek az atmoszférája.
Egyszerre lenyűgöző és felháborító az Egyik csata a másik utánA színészet is gyerekkori projekt volt?
Nem, az teljesen véletlenül jött. A filmek érdekeltek, de nem vágytam arra, hogy színész legyek, inkább a rendezés érdekelt. Többször elkísértem édesanyámat egy egyesületbe, ahol gyerekeknek segített és korrepetált és az egyik szülőről kiderült, hogy casting direktor. Odajött hozzánk és azt mondta, hogy van egy film, melyhez korombéli főszereplőt keresnek – én ekkor tizenkét éves voltam. Megkaptam a szerepet, így az első színészi feladatom egy film főszerepe volt: ez volt a Le silence de Sibel. Szóval, nem volt betervezve, de ha már így alakult, akkor élveztem az egészet. Imádom a forgatások hangulatát.
Az Alpha az Arany Pálma-díjas Julia Docurnau filmje, ennek a főszerepe is nagyon nagy ugrás. Mi volt az első gondolata, amikor szóba került, mivel se a Nyers, se a titán nem volt „esti mese”.
Nagyon szeretem az olyan rendezőket, akik mernek és tudnak a saját külön világukkal mesélni és ezzel erős reakciókat váltanak ki – Julia is ilyen. Amikor elmentem a castingra nagyon izgatott voltam, mert láttam a korábbi filmjeit és pontosan tudtam, hogy minimum izgalmas lenne szerepelni a filmjében. Az első castingon nem volt ott, de a másodikon már igen és igencsak próbára tett. Húsz percen keresztül rengeteg információt adott a karakterről, a világról, melyet elképzelt. Aztán amikor befejezte, akkor azt mondta: játssz! Arra volt kíváncsi milyen gyorsan és milyen mélységben tudom az információkat feldolgozni.
A forgatáson is ilyen volt?
Ott már nem, előtte rengeteget beszéltünk, hogy kicsoda Alpha, mit miért tesz. A forgatáson mindent rám bízott, és csak olyan instrukciókat adott, hogy valami „legyen erősebb”, vagy „vegyek vissza”. Nem lelkizik a színészekkel, de kőkeményen megköveteli azt, amit ő elképzelt. Elképesztő intenzív folyamat volt.
Arról is beszéltek, hogy mi a film közlendője?
Nekem a legegyértelműbb az volt, hogy ez a film arról szól, hogy a generációk között hogyan öröklődnek át a traumák.
Alpha például a saját anyjának segít a traumáját feldolgoznia, elfogadni azt, hogy a testvére meghalt, és hogy ezen túl kell lépni. Mindenkinek megvan a saját családjában, hogy a traumák, a problémák mindig a szüleinkből jönnek, azaz öröklődnek. Alpha nagyon nagy utat tesz meg. Amiatt, hogy a saját anyját segíti, hirtelen felnő és elveszíti a gondtalanságát meg az ártatlanságát, miközben egy kamaszkori krízisben van körülötte egy szenvedő társadalom. A film számomra egyszerre kritika a társadalomról és egy családi dráma.
Aggasztja a jövő?
Ha valaki erre azt mondja, hogy nem, az túlságosan leegyszerűsíteném a választ. Szóval, igen, félek a jövőtől, de ugyanakkor nem, mert művészként megvan a lehetőségünk, hogy feltegyük a megfelelő kérdéseket.
Infó
Alpha
Mozinet filmnapok, Puskin mozi
október 4. 20:00
A vetítés vendége lesz Mélissa Boros, a film után Veiszer Alinda beszélget vele.
Tahar Rahim az egyik legkiválóbb színész, milyen volt a közös munka?
Amikor fáradt voltam – mert piszok kemény volt a forgatás – csak rá kellett néznem és amikor tudatosult bennem, hogy a szerepért lefogyott huszonöt kilót, akkor rájöttem, hogy nem is vagyok fáradt. Nem lehetek fáradt. Amúgy mindketten agyalós alkatok vagyunk és arra tanított meg amikor egyszer bepánikoltam, hogy ha nem vagyok elég jó, hogy ilyen gondolatokat nem szabad egy forgatás során megfogalmazni. A munka után már ér önkritikusnak lenni.
A Cannes-i világpremier is ennyire megviselte?
Jaj, nem olyan nagy dolog a vörös szőnyegen sétálni. De pár percet beszéltem Wes Andersonnal, ez remek volt.