A csángók a mai Románia területén élő magyar nyelvű népcsoportok gyűjtőneve, elsősorban Moldvában és a Gyimes völgyeiben. Az előbbiek települései a Szeret folyó dombos vidékén sorakoznak, míg a gyimesi csángók – avagy a székelyes csángók – a Keleti-Kárpátok hágóiban, a Tatros folyó mentén élnek. Csoportjaik közül az északi moldvai csángók beszélik egyedül a magyar nyelv archaikus formáját, ami sajnos egyre inkább eltűnőben van: egykori központjukban, Szabófalván is már csak az idősebbek beszélik, a fiatalok inkább félnek felvállalni származásukat.
Kultúrájuk igen különleges, mert évszázadokon át viszonylag elszigetelten fejlődött, így nyelvjárásukban, szokásaikban, a zenében és a táncban egyaránt fennmaradtak ezek az archaikus elemek. A csángó népzenére jellemző a pentaton hangzás, a többszólamúság és az ismétlődő, transzba ejtő ritmusvilág. Ezek a sajátosságok szoros kapcsolatban állnak a táncaikkal: a legtöbb csángó tánc egyszerű szerkezetű, közösségi jellegű körtánc, amelyben mindenki együtt mozog – így nincs szükség párválasztásra, bonyolult figurákra vagy előzetes tudásra.
A csángó táncok világa
A csángó táncok legismertebb formái a körben vagy láncban táncolt moldvai körtáncok. A résztvevők egymás kezét fogva haladnak jobbra vagy balra, apró lépésekkel, ritmusos lábemelésekkel, olykor csapásokkal, kiáltásokkal kísérve. A lépések sokszor egyszerűek, de a zene monoton, szinte meditatív lüktetése miatt a tánc közösségi élménye rendkívül erős.
Több, mint 30 moldvai csángó táncot írtak össze, ezek közül a legismertebbek a hétlépés, a kettős, a féloláh, a sirülő, illetve a korcsos fajták.
A gyimesi táncok ettől eltérő karakterűek: itt találjuk például a párosban járt sebes magyarost, vagy a lassú, méltóságteljes lassú magyarost, amelyek a párválasztás és az udvarlás táncos formái voltak.
A csángó táncok egyik nagy vonzereje éppen az egyszerűségük: kezdők is könnyen bekapcsolódhatnak, hiszen a lépések gyorsan elsajátíthatók, a közösségi kör pedig mindenkit befogad, a táncosok egymást segítik. Ugyanakkor néha a tapasztalt táncosok számára is kihívást jelenthet a ritmusváltások és a gyorsulások pontos megvalósítása.
Népi hagyomány és nagyvárosi kavalkád találkozik
Azt gondolná elsőre az ember, hogy egy ilyen eseményen jobbára idősebbek vannak, azonban ez nem így van. Budapesten a Fonó Budai Zeneház vált a csángó táncházak legfontosabb otthonává. A Fonó, amely 1995 óta a magyar és nemzetközi világzenei élet egyik meghatározó központja, külön figyelmet szentel a csángó hagyományoknak. A rendszeresen megrendezett csángó táncházak igazi találkozóhelyek: itt a néprajzi kutatásokban jártas szakemberek, a néptáncos közösségek, a moldvai származással bíró vendégek és a teljesen laikus érdeklődők is együtt ropják a körtáncot. A hely vendéglője pedig tipikusan az erdélyi magyar kocsmák világát tükrözi.
Az esték menete általában hasonló: eleinte tánctanítás zajlik, ahol a kezdők elsajátíthatják az alaplépéseket. Ezután következik a táncház, ahol a zenekar élőben muzsikál, és a résztvevők hosszú órákon át táncolhatnak. A hangulat igen közvetlen, és hamar eltűnik az a gátlás, amely sokakat visszatart a tánctól. Persze mindezt tovább fokozhatja egy kis helyben fogyasztott szíverősítő is.
A Fonóban fellépő zenekarok – például a Sültü Zenekar, a Berka Együttes vagy a Tatros Együttes – évtizedek óta foglalkoznak a moldvai csángó dallamok gyűjtésével és színpadi megszólaltatásával. Játékukban egyszerre van jelen a hitelesség és a fiatalos lendület, amely a táncházat valódi közösségi ünneppé varázsolja.
Sokan teszik fel a kérdést: hogyan férhet meg a több százéves csángó hagyomány a 21. századi városi élet ritmusával? A válasz egyszerű: a csángó táncház éppen azért népszerű, mert egyfajta ellenpontot kínál a mindennapok rohanásával szemben. Itt nincsenek mobiltelefonok, nincsenek közösségi médiás pózok – csak a közös éneklés, a zene és a tánc, ami mindenkit összeköt.
