Jó ideje rágódom Takács Péter egészségügyi államtitkár (politikai) antológiába illő tételén, miszerint a legjobb kórházi vezetés mellett is matematikailag lehetetlen, hogy minden pillanatban, minden mosdóban legyen vécépapír. Matematikailag valóban, csakhogy azt is tudnunk kell, hogy a matematika nyelvén Akhilleusz soha nem éri utol és nem előzi meg a lomha teknőst, holott a szemünk erről győz meg minket. Most akkor melyiknek higgyünk?
Úgy hozta a sors, hogy három országban is betegeskedtem. Sőt: a Ceausescu-féle kórházi ápolás és a forradalom utáni is külön országnak számít, mert ég és föld volt a különbség. Előbbiben a döntő kérdés mindig az volt, hogy van-e ismerős, rokon, családi barát az adott osztályon? Így aztán a „kezelés” mindig bősz telefonálással kezdődött, majd mehettünk soron kívül a fül-orr-gégészettől a röntgenig bárhová, miközben biztosak lehettünk benne, hogy a körülményekhez képest a legjobb és leggondosabb ellátást kapjuk. Én ezt haveri kórháznak neveztem magamban. Ezek a reflexek sokáig megmaradtak, de emlékszem, mégis eljött egy pillanat, valamikor a kilencvenes évek második felében, amikor már nem számított halálos bátorságnak igénybe venni az állami rendszert.
A kétezres évek közepén települtem át Magyarországra, és szembetűnő volt a különbség. Akkoriban még úgy tűnt, hogy az ország megragad a kelet-európai élbolyban, míg Románia az utolsók közé sodródik. Hosszú ideig már az is elég volt, hogy magyarul mondhattam el a bajaimat, és minden egyes szót (még az orvosi szakkifejezéseket) is megértettem. Ez a gyermeki öröm palástolta el, hogy lassan ez is elrománosodik. Az utolsó években szinte kizárólag a magánegészségügy friss intézményeihez fordultam, mert nem akartam heteket, hónapokat várni.
Most Bécsben betegeskedem. Nem akarok hergelni senkit, de a Takács-féle matematikára itt igencsak felvonnák a szemöldöküket. Ugyanis itt minden vécében (elég sokat lecsekkoltam) tartalék vécépapír is van. Ez a megoldás a matematika jelentette „gondra”. Az alapos szervezés mellett, amit amúgy lépten-nyomon tapasztalok, persze ehhez az is kell, hogy senki ne lopja el. Vagyis ne úgy tekintsen a közösre, hogy ha valami jó benne, akkor az magától értetődően az enyém, ha viszont valami rossz, akkor mindenkié, csak az enyém nem.
Kevesen értik, hogy Ausztriát nem csupán másoknak (kormány, ellenzék, kórházak vezetői stb.), magunknak is utol kellene érnünk. Leginkább fejben. Reflexekben. E nélkül hiába oldaná meg a szépreményű Takács Péter a cseppet sem megoldhatatlan feladatot, nem megyünk vele semmire. Azt, hogy olykor a bécsi színvonalat akár ma is meg tudnánk teremteni magunknak, az a fizetős egészségügyből látszik: ha van pénz, minden flottul zajlik. Illatos folyosók, nem túlterhelt, mosolygós személyzet vár minket a pénzünkért. Vagyis képesek vagyunk rá, csak nem mindenkinek áll érdekében. De ettől még nem végeztük el a házi feladatot. És hiába látni már nálunk is azt a réteget, amelynek tagjai nem nyúlják le a kórházi vécépapírt, ez még messze nem általános. Hát, ezért integet nekünk álmainkban Ausztria.