Remélem, hogy a magyar rendőrség nem olyan gyönge, hogy egy újságcikk miatt egy vezető öngyilkos lesz - ez a mondat hangzott el Lázár János szájából Szabó Zsolt hódmezővásárhelyi rendőrkapitány halála után. Mielőtt nekiültem ennek a cikknek, mély levegőket kellett vennem. Ugyanis sajnos tudom, milyen az, amikor valami annyira fáj, hogy elviselhetetlennek érződik. Hogy én végül itt maradtam, annak semmi köze nincs gyengeséghez vagy erőhöz.
Lázár János szavaitól viszont ökölbe szorul a kezem. Hogy 2025-ben még mindig ott tartunk: "a fiúk/férfiak nem sírnak". Elnézve a kormány vezetőit, nagy valószínűséggel őket is erre nevelték, amiért együtt is éreznék velük, ha ez nem toxikus maszkulinitásban és empátiahiányban mutatkozna meg. Az érzelmi elfojtásnak a másik kimenetele szerintem a halálozási mutatókon is látszik: Magyarországon ritkaságszámba megy, ha egy férfi megéri a 75-öt. Nem vagyok orvos, nem vonok le messzemenő konzekvenciát, csak elgondolkodtat.
Ideális helyzet az lenne: a mentális egészséget legalább annyira komolyan veszi mindenki, mint a testit. Rossz hírem van: akkor sem lenne jobb a helyzet. A szinte megfizethetetlen magánorvosokhoz is több hónapos várólista van, az állami lehetőségek maximum tűzoltásra elegek.
És szeretném eloszlatni a legnagyobb tévhitet az öngyilkossággal kapcsolatban: a gyengeségtől nem is állhatna távolabb. Ha már mindenáron keménységi kérdést csinál belőle a miniszter úr, a statisztika ellentmond neki: az USA-ban a háborúból hazatért veteránok előkelő helyen állnak az öngyilkosságot elkövetők listáján. Az Irakot, Afganisztánt megjárt katonák ezek szerint gyengék. Az fel sem merül, hogy a szégyen, a lelki fájdalom, vagy az a hit, hogy nem lehet padlóra kerülni, az legalább olyan elviselhetetlen, ha sokszor nem elviselhetetlenebb, mint a golyók a testben. És álljon itt egy száraz adat a végén: Magyarország öngyilkosság okozta halandósága a harmadik legnagyobb az Európai Unióban. Lehet, a családbarát kormánynak érdemesebb lenne ezzel foglalkoznia.