Miniszterelnökünk kissé túltolhatta a „hazafias kötelességteljesítést” szombaton Becsehelyen, a szabad pálinkafőzés 15. évfordulójára rendezett pálinkázgatáson, és tegnap még talán ennek utóhatása alatt nyilatkozott. Azt ugyanis nem feltételezném, hogy egy ország jelenéért, jövőjéért felelős első számú vezetője külső hatás nélkül olyasmiket mondana egy három és fél éve tartó, világháborús kockázatot magában hordozó háború és egy európai drónpánik közepette, mint amiket a magyar kormányfő mondott a Harcosok órája műsorban: arra az ukrán vádra reagált cinikusan, miszerint múlt héten magyar felderítő drónok repültek be az ukrán légtérbe. A hivatalos cáfolat is hasonló hangnemű volt (a külügyminiszter szerint pl. Zelenszkij kezd beleőrülni a magyarellenességbe, most már rémeket is lát), de a lényeg a vád tagadása volt. Eltelik pár nap és egy (a hivatalosan közzétett videók tanúsága szerint) jól sikerült pálinkaünnep után a miniszterelnök gyakorlatilag megerősítette az ukrán vádat. „Most kettő-három-négy magyar drón átment vagy sem, nem az az ügy. Tegyük föl, hogy néhány méterre berepült oda, és akkor mi van? Ukrajna nem egy független, szuverén ország, Ukrajnát mi tartjuk el, nem szabad úgy viselkednie, mintha szuverén lenne. Ha a Nyugat úgy dönt, holnap nem ad egy forintot sem, Ukrajna bezárhat.”
Mi van? Egy ország vezetője nem beszélhet ilyen hangnemben más országokról, nemzetekről, főképp akkor nem, ha hosszú évek óta azt tűzte politikai zászlajára, hogy „Tiszteletet Magyarországnak! Tiszteletet a magyaroknak!”. A Karmelitában úgy tűnik, ezt nem tudják, de a tisztelet is olyan, mint a szerelem: viszonzás nélkül előbb-utóbb odalesz. És akkor még szót sem ejtettünk a megtámadott, létéért küzdő Ukrajnához való embertelen kormányzati viszonyulásról, ami világszerte nem épp a tiszteletet kelti a magyarok iránt.
A két-három-négy, Ukrajnába esetleg berepült magyar drón esete azonban mindezen túlmutatva azt jelzi, hogy a magyar kormány és annak vezetője most már mindent és bármit kockáztat a jövő évi választások érdekében. Bár személyesen nem hiszem, hogy megtettük volna, a miniszterelnök azt sugallja, hogy NATO-tagállamként a NATO-val mentünk szembe magyar virtuskodásból (vagy valamilyen külső parancsra). Csakhogy ez több, mint Kijev heccelése, ez hazánk szövetségi rendszereinek kockáztatása. A Brüsszellel való kakaskodással, az EU alapértékeinek felrúgásával „csak” mindennapi életünk és jövőnk jobbátételének esélyeit nullázzák le. A NATO azonban olyan, mint a tusnádi medve, jobb nem plüssmacinak tekinteni mindaddig, míg biztonságunk egyetlen garanciája a NATO védőhálója. Az 5. cikkelyt is mélyebben kéne tanulmányozni. Az ugyanis nem azt írja elő, hogy ha megtámadnak, másnap minden tagország katonája talpig fegyverben már a magyar fronton hullatja vérét, hanem azt, hogy minden tagországnak kötelessége valamilyen módon segíteni – pénzzel, fegyverrel, felszereléssel és/vagy katonával. Tippeljünk: a nyugati demokráciákkal és az Ukrajnával szemben tanúsított magyar magatartás után vajon mennyire gyors és milyen mértékű, összetételű lenne egy ilyen segítség?