Több mint 50 ezren írták alá a hét közepéig azt a petíciót, amelyet az aHang hirdetett meg, miniszterelnök-jelölti vitát követelve a 2026-os választások előtt. Címzettként a jelenlegi kormányfőt és a Tisza elnökét jelölték meg, miután a jelen állás szerint csak a Fidesz-KDNP és a Tisza Párt lehet esélyes egy jövő évi kormányalakításra. (Jelöltje ettől függetlenül minden pártnak lehet, és bizonyára lesz is, Orbán érdeke is az, hogy mindinkább szórjanak a ptotestszavazatok.)
Mint a szervezők írják, „a nyilvános vita nem kampányesemény, hanem demokratikus minimum”, amely során a választók első kézből hallhatják a legfontosabb ügyekről szóló érveket, és láthatják, hogy a politikusaik milyen megoldásokat kínálnak az ország előtt álló kihívásokra.
„Egy ilyen vita nem a politikusokról, hanem az emberekről szól – az ő joguk megismerni és összehasonlítani a vezetői alternatívákat” – emelik ki, és ebben maradéktalanul igazuk van.
Csakhogy a Fidesznek se az nem érdeke, hogy a kihívója, ezúttal Magyar Péter elmondhassa, amit akar, netán kérdésekkel is provokálja a tévedhetetlen kormányfőt, se az, hogy egyáltalán a lehetősége felmerüljön annak, hogy Magyarországot vezetheti más is, és pedig oly módon, hogy a nemzet szekere ne zuhanjon azonnal egy mélységes mély gazdasági, kulturális és morális szakadékba.
Orbán Viktor és a Fidesz-KDNP lényegében 2002 óta kétségbe vonja (és 2006 óta egészen a közelmúltig önfeledten gyurcsányozva fizikai képtelenségnek tartja), hogy aki ellenzéki, az ne legyen hazaáruló kommunista ügynök. Ez részben persze szomorú és szánalmas ostobaság, olyan habitusból, akár egy gizda bokszolóé, aki az összekötött lábú ellenfele körül futkos és a nyelvét nyújtogatja). Ezermilliárdot meghaladó propagandával megtámasztva azonban már komoly dolog, és mint a 2010 utáni permanenskampány-kultúra mutatja, halálosan az: a lejáratást csúcsra járatták, már-már a karakter-tömeggyilkosságig. És itt váratlanul kaptunk egy részválaszt arra a kérdésre, hogy miért volt vérszegény a káderfelhozatal az ellenzéki erők (vagy erőtlenek) soraiban. A politika iránt érdeklődő, tanult és világlátott fiatalság java része árkon-bokron túl jár, és a Nyugat ópiumának hódolva emberséges és elfogadó jóléti államokban keres sokat. De fél szemük a hazájukon – sokukkal beszélgetve rendszeresen, ezt biztosan állíthatjuk.
A terepasztal vadorzói
És most nézzük, miért teljesen lehetetlen, hogy Orbán Viktor bárkivel vitába szálljon. Az elmúlt tizenöt évben többnyire érthető módon lépett hátra ettől az opciótól: Gyurcsány Ferenc 2006-ban már legyőzte, és ez a pofon kijózanító volt. Mondhatta azt is sokáig, hogy magabiztos előnnyel esze ágában sincs kiütést kockáztatni. Márpedig Bajnai Gordon pártok fölött álló, kormányzásban bizonyított racionalizmusa kemény ellenfél lehetett volna egy vitában 2014-ben, és a fiatalosan, motorosan, szakáll nélkül újraépített jelölt, Mesterházy Attila is okozhatott volna némi meglepetést. Karácsony Gergely eleganciája és intellektusa, és a 2018-ban Orbánnal azonos szintre emelkedő népszerűsége (az alkalmasságát illetően óvatosabb várakozások mellett is) kényelmetlen kérdésekkel sorozhatta volna meg az örök és megbonthatatlan miniszterelnököt. Orbánnak a vita nem pálya. Kétségbevonhatatlan kinyilatkoztatásokkal, a kormánymédiában bólogató Boros Bánk Leventékkel és Mráz Ágoston Sámuelekkel, mellényzsebbel viselt Polt Péterekkel és Patyi Andrásokkal, valamint az ellenfelet tízmilliárdokból mocskoló lejáratókampányokkal képes csak kommunikálni.
Magyarországon 2010 óta a politikai ellenfél az, aminek a Fidesz mondja, és ez az ellenfél azt gondolja a világról, a világegyetemről meg mindenről, amit a Fidesz szerint állít róla. Egy vita kétségkívül sok szempontból árnyalhatná ezt a képet, bevinné még a közmédiába is az ellenfelet magát (márpedig erre a közmédia nem kíváncsi, az ellenfél képét ott is a kormány hűbértollnokai festik meg), tehát vita nem lesz.
Orbánnak a háta közepére sem kell egy olyan ellenfél, akit nem ő öltözet, akinek nem ő adja a kezébe a fegyvernek látszó föld-levegő vízipisztolyt (harci pehelypárnát és vadul csiklandozó madártollat.) A játékszabályokat Orbán Viktor írja (CPAC, 2022), és esze ágában sincs másik játékot játszani. Egy kósza fairplay-mozdulattal éppenséggel megnyerhetné néhány ember szívét, de örök életre elveszítené a fele a királyságát, és vele a másik felét is. Márpedig az illiberális mesterterv nem ez. Az illiberális mesterterv a kötelező győzelem, mert csak azzal tartható meg a korlátlan hatalom, a korlátlan vagyon és a korlátlan döntéshozatal Kárpát-medencei terepasztala.
A valóságos érvarzenál
Brüsszel fogott emberével, háborúpárti ügynökével, alázatos szolgájával nincs vitája, vitája Magyar Péter (és Dobrev Klára, Bedő Dávid, Rózsa András, Vona Gábor és a többiek) gazdáival van, vagyis Ursula von der Leyennel és Manfred Weberrel, a globális háttérhatalom, a liberális világ-összeesküvés és a nemzetemésztő Egyesült Európa fő gonoszaival. Ez Orbán fondorlatos testcsele, amivel rendre elmozdul a demokratikus közélet választási kampányaiban általános, hovatovább kötelező nyilvános vita elől huszadik éve. A vita amellett, hogy persze showműsor (Trump önszeretetben fürdő fellépései a bizonyságok erre), hellyel-közzel alkalmas arra is, hogy közérdekű társadalmi, praktikus életszervezési, alrendszereket érintő elvi és gyakorlati kérdésekben fogódzót adjon a választáshoz. Márpedig Orbánnak eminens érdeke, hogy ne a kórházi fertőzések elkeserítő statisztikáiról, a félkész ország „teljesen kész” államvasútjának változatos lerobbanástörténetéről vagy éppen a kormánypropaganda agyevő működéséről szóljon a közélet. (Nota bene: jártunk Zombifalva számos portáján az elmúlt években, és bizton állíthatjuk, a lakosság jelentős része azt sem tudja ebben az országban, hogy milyen évet írunk, a pityókát (meg az itókát) pedig a nemzeti szuverenizmus jelképének tartja, amit a féléves várólisták miatti engesztelésül és a messze földön híres önzetlenségük jeléül osztanak a magasságos méltóságok vékaszám.)
A fideszesek körében nem jellemző a túlzott önvizsgálat, vagy éppen az éles kritika, így alighanem a legtöbben az utolsó betűig elfogadják a fenti érveket a vitáról, vagyis annak beszédes hiányáról is. (Ha támogatni tudnak egy gyilkos háborút a szomszédunkban a békepártiság jegyében, és nem szégyellik magukat az 56-os megadástudomány politikai igazgatója, Orbán Balázs miatt, akkor mibe kerül támogatni a főnök menekülését?)
Vélelmezhetően a belső kutatások is azt mutatják, hogy a „patrióta” közösség nem kívánja látni a vezért, amint békésen általgyalogol Magyar Péteren az észérvek valóságos arzenálját sorakoztatva föl. A 21 Kutatóközpont 33 százalékra méri azoknak a kormánypártiaknak az arányát, akik azért nagy duzzogva megnéznék élő egyenesben a világraszóló argumentális diadalt: egyszersmind ők lehetnek azok, akik nem értik, miért nem gyalulja le Magyart a világértelmezésben és nemzetvédelemben utolérhetetlen és kikezdhetetlen Orbán.
Idetartozik valamelyest, hogy Takács Péter egészségügyi államtitkár sokat szerint felülkerekedett az ATV képernyőjén rendezett összecsapásban Kulja András Tisza-szakpolitikus, orvos EP-képviselőn, ami egyébként azt húzza alá, hogy egy dörzsölt, minden hájjal megkent fideszes harcmodora nem alábecsülendő, egyrészt. Másrészt viszont egy baktériumtenyészetnyit sem lett nagyobb a kormány kórházügy-szikkasztó, várhatóéletév-daráló ázsiója emiatt. A valóság meg maradt, mi volt, siralmas. Nem az orvosok és szakdolgozók munkája, hanem az állami munkakörülmények miatt, amelyek jobbára a magánegészségügynek hoznak – visznek – hasznot.
Arra érdemes tehát berendezkedni idehaza, hogy a következő szűk hét hónapban is vita nélkül maradunk egy jóformán csak vitázni képes (de aligha vitaképes), és semmiben egyet nem értő közéletben. Szilárd meggyőződések, megrögzött vélemények sétálnak egymás mellett az utcán, metróznak-vonatoznak, és addig jobb mindenkinek, ameddig nem tudják meg, hogy mit gondolnak egymásról. Máskülönben az egyik álláspont ütné a másikat, ha ugyan ki nem oltanák egymást.
A megkopott sárm
Orbán Viktor 35 éves politikai karrierje során egy vitát megnyert, és utána a választást is 1998-ban Horn Gyulával szemben, egyet pedig elveszített, s vele a választást is 2006-ban. Utóbbit ha „pontozással” is, de az akkori kormányfő nyerte, s ez egyben az utolsó elvesztett választás emlékét is felidézheti a jelenlegi kormányfőben. Orbán mindkét vitát ellenzékből vívta meg, az egyenlege döntetlen. (A 2005-ös, kevésbé emlékezetes párbaj nem lett politikatörténet.) Kormányfőként még „sosem alacsonyodott le” a kihívójáig a Fidesz-vezér. Jelenleg sincs erre esély, főként ha hihetünk Sonnevend Júlia szociológus-médiakutatónak, aki a 444-nek mondta: Orbán és Magyar politikai sármja már csak egymáshoz képest értelmezhető. „Orbán Magyarhoz képest olyan, mint az 1998-as Orbán-Horn vitán Horn Gyula.”
