A Pál utcai fiúkból mindannyian emlékszünk a mindig elegáns, gigerli Cselére, akinek a nővére varrta a grund zászlaját. A regény világában ő képviseli a diplomatikus hangot, a civilizáció mértékletességét a nyers erővel szemben. Az Európai Unió a második Trump-adminisztráció hivatalba lépésével szembetalálta magát a Pásztor fiúk mohó és sötét tekintetével, ellentmondást nem tűrő modorával. A tagállamok közül van, aki örömmel árulná ki a közösség üveggolyóit (Orbán Viktor!), vannak a csitítgatók, és van egy tagállam, Dánia, amelynek van bátorsága nemet mondani a zsarolásra.
A béke gyermekeként én is hozzászoktam a jóléthez, hogy háborút már csak moziban látok, és a legnagyobb izgalom akkor ér, ha egy – általában amerikai – franchise-lánc üzletet nyit Magyarországon. Elfogadtam az amerikai világrendet, a soft power adta mákonyt és kereteket, cserébe azért a bizonyosságért, hogy nem esik bántódása országomnak és általában a nyugati civilizációnak. Ám ez a meggyőződés egyre haloványabb; az Ukrajnában zajló háború harmadik éve dúl, J. D. Vance amerikai alelnök bírálja a szólásszabadság európai helyzetét, Trump elnök vámháborút hirdet az EU ellen, vörös szőnyegen fogadja az Európát fenyegető Putyint, az ENSZ közgyűlése előtt pedig átverésnek nevezi a klímaváltozást és kritizálja az EU migrációs politikáját.
Ezek a sértések leszivárognak az európai emberek tudatába. Egyre kevésbé értik, hogy miért is vetjük magunkat alá az amerikai nagybácsi akaratának. Hangoskodik az étteremben, ízléstelenül öltözik, csak a pénzről tud beszélni és csak angolul. Különben is, a nagyanyám majdnem annyi idős, mint Oregon állam. Szóval gyűlnek, csak gyűlnek a frusztrációk.
Nálam kényelmesebb ember kevés van. Tisztában vagyok vele, hogy milyen fájdalmas érzés felállni a bisztró teraszáról a ropogós vajas croissant, a rendes cortado (nem Starbucks) és egy szintén ropogós Le Monde mellől, hogy tornagyakorlatokat végezzünk, összeizzadjuk az ingünket, lefújja a szél a kalapunkat – esetleg valamelyik fafej még a dióbarna bőrcsizmánkra (Ferragamo) is rátaposson. Nézzünk szembe a szikárnak cseppet sem nevezhető ténnyel: a II. világháború utáni világrendben fogant NATO rubensi babahájjal vonta be Nyugat-Európát, majd ez a pirospozsgás színű úszógumi Közép-Európa országain is megjelent a berlini fal leomlása után. Európa a jólétért cserébe beáldozta geopolitikai függetlenségét, amely így természetesen gazdasági mozgásterét is korlátozta.
A mai feszültségtől terhes helyzet kiváló lehetőség arra, hogy az EU kilépjen az eminens hallgatag szerepköréből és végre kinehézkedjen magának egy önálló szeletet a világpolitikában. Az unió iránti elkötelezettség növekedni látszik az európai polgárok között, az európai életforma elleni támadások, jöjjenek azok a tengerentúlról vagy a migráció révén a Közel-Keletről vagy Afrikából, megerősítették évezredes kulturális identitásukat. Lehet, hogy itt az ideje letenni az olvasnivalót és kicsit összekoszolni magunkat ahhoz, hogy szabadabban élhessünk.