Látom, jön fel az emberem a hátsó kertből. Mindennap így tesz, miután megetetett és bezárt mindenkit, olykor a kacsáknak még dudorászik is kicsit, azok meg halkan visszahápognak neki: kell egyfajta esti rutin, úgy tűnik, az állatoknak is. Nézem a teraszról, gyanús, hogy a pólójában valamit rejteget. Nem lennék meglepve, ha egy kis nyuszi, vagy süni volna, akit feltétlenül neki kell megmentenie az éhhalál, vagy valamilyen ragadozó elől, de rezzenéstelen arccal venném tudomásul már azt is, ha békát hozna megmutatni, és szépen elmagyarázná, hogy minél több ilyen van a kertben, annál kevesebb szúnyogot fogok majd érezni jövő nyáron. S persze higgyem el, hogy a békánál hasznosabb jószág nincs is, úgyhogy este nagyon vigyázzak, hova lépek, nehogy rátapossak valamelyikre.
Öt pelyhes kis pipi gubbasztott az ölében, összebújva.
– Van ezeknek anyjuk is, az meg hol maradt? – tettem fel az első észszerű kérdést, mármint azt követően, hogy lezongoráztam magamban: egyetlen tyúkot sem láttam kotlani az elmúlt hetekben. Nyáron költött kettő is, de csak négy kis fióka látta meg a napvilágot, egy közülük már kamaszsorban van, három kisebb meg vígan ugrál a két anyja körül, elcsípve a nagyok elől a kukoricadara-szemeket. Ezek itt azonban még pelyhesek, két-három naposak lehetnek, úgyhogy tanácstalanul néztem őket: mit lehet tenni, ha az ember váratlanul öt kiscsibét talál a kecskeól tövében.
Infralámpa, mózeskosár, sőt még kis etető és itató is van a kamrában, elvégre régebben gépre bíztuk a keltetést, és gondoskodtunk aztán a nappaliban csipogókról hetekig, míg végül mehettek a többiekhez a kertbe. De lassan október, ilyenkor ez már macerás lenne. Nem így terveztem az őszi délutánokat, s azt sem, hogy hajnalban keljek megetetni a vadul sivalkodó jószágokat.
Megkértem hát, menjen vissza, nézzen szét, hátha mégis felbukkan az anyjuk.
A szeplőtelen fogantatás a tyúkoknál nemigen elterjedt, mint ahogyan az embereknél is állítólag csak egyszer esett meg, bár azóta is sokan szeretnek hivatkozni erre a csodára, ilyen vagy amolyan okokból.
Üzent aztán lentről tíz perc múlva: megvan a kotlós, bebújt a kecskeól egyik sarkába, s van vele még hat másik kis poronty, úgyhogy vihetem a fenti árvákat, nem kell nekik sem tollas mama nélkül felnőni eztán. Találtam egy nagy, puha meleg zoknit, azzal bugyoláltam őket körbe, és a két nagy fekete kutya élénk érdeklődése közepette baktattam le velük a tyúkanyóhoz. Másnap reggel még körbejártuk a hátsó, bozótos részeket, bizonyosságot keresve, hogy valóban nem csoda történt, hanem csak a természet tette a dolgát, ahogy szokta, és lám meg is találtuk egy bodza tövében a fészket, a törött tojáshéjakkal együtt.
A baromfiudvar azóta érdeklődve követi az ide-oda szaladgáló apróságokat. A liba pedig, mintha megérezte volna, hogy ezúttal több éhes szájnak kell enni adnunk, főtt tojást többnyire, szembemenve a biológiakönyvek alapvető kitételével, miszerint a víziszárnyas ősszel leginkább pihen, nem termel – nos, ő tojni kezdett megint.