Sokan mondják, hogy a súlyosabb kórságok megmutatják az ember igazi arcát. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy keményebb a szembenézés önmagunkkal, mintha csak egy mesebeli tükörbe néznénk. „Tükröm, tükröm” – kérdi a delikvens, aki amúgy már sejti a választ –, „vajon jól éltem az eddigi életem”, mire a tükör kategorikus nemmel válaszol, és már mutatja is, hogy miért. Jómagam ezt a kérdést feszegettem az elmúlt hetekben, és szerintem ez meg is látszott rajtam, ahogy hosszan bámultam a műnövényeket az alagsorban a sugárra várva, mintha csak azt lesném, mikor hajt új sarjakat.
Abban biztos vagyok, hogy a betegtársaim vették az adást, és több-kevesebb kanyarral ők maguk is átmentek ezen a szakaszon. Amúgy meg, ahány beteg, annyi történet. Nem sokat szoktunk beszélgetni, néha csak egy biccentés, „grüssgottolás”, és egy mindent (is) értő, biztató mosoly.
Az egyik kedvencem a Török. Én neveztem el az alapján, amit látok, ám ettől még lehet tősgyökeres bécsi. Hatvan felé járhat, és szinte monokróm ruházatban jár, fekete felső és cipő, kék, de ma már inkább szürke nadrág. Viszont az egészben van egy nagy csavar: a Ferrari-vörös zokni. Ez állandó kelléke, mint a nagy hősöknél az epitheton ornans, vagyis könnyen lehet, hogy őt igazából így hívják: Vöröszoknis Henrik. Látom, mert ő van előttem, és cipő nélkül szabad bemenni a terembe, ahol a kezelés zajlik. Én annyira elbeszélgetnék vele erről, mert majd szétvet a kíváncsiság, íróként ezzel is kezdeném a róla szóló novellát. A zsákjában van egy összecsukható bot, aminek a vége kiáll, így úgy néz ki, mintha teniszezni menne a kezelés után.
Akit szintén nagyon bírok, az a Laza. Ő erős ötvenes, és úgy jár be ide, mint akinek az idejébe ez még pont befér, aztán majd beugrik a munkahelyére, ami természetesen kötetlen, aztán ebédidőben legurít egy sört is. Ő az egyetlen, aki nem hord sem sálat, sem maszkot (ahogy például én), sőt meleg időben még szélesre is tárja az ingét. A váróteremben újságot olvas és keresztrejtvény fejt, amúgy meg az egész pasi úgy néz ki, mint aki egy vállrándítással képes lerázni magáról a rákot, és ide csak a konvenciók miatt jön. Azt hiszem, őt irigylem a legjobban.
Bár a Nagymama se kutya. Úgy néz ki, mintha a Marie Clair magazinból lépett volna ki, és olyan méltóságteljesen tud ülni a székén, hogy biztosra veszem, a királynőtől vett leckéket. Akárhogyan is néztem, a betegségnek semmilyen jelét nem voltam képes felfedezni rajta. Mintha a rák csak egy hívatlan unoka lenne a kötelező teázáskor, délután. Olyan békességet sugároz, hogy már komolyan fontolóra vettem, átcsábítom hozzánk karácsonykor, mert már a puszta megjelenése is megteremti az ünnepet, ahogy a kötelező Michael Bublé-válogatás a lejátszóban.
És még ott van a Professzor, akire jól láthatóan rátelepedett a kórság: a nyaka bepólyálva, és a hangja olyan, mintha egy csőből érkezne a pince mélyéről. Drótkeretes szemüveget és amolyan Girardi kalapot visel; folyton az az érzésem, hogy minimális noszogatás után képes lenne hangzatos előadást tartani a nőiesség és a reneszánsz viszonyáról a korabeli poémákban, különös tekintettel Boccaccióra és Petrarcára. „Tudom már megvilágosodva:” – zárná nagyívű expozéját –, „e földön a gyönyör csak röpke álom” (Sárközi György fordítása), és ekkor már a szemüvegét törölgetné, ahogy mi is. Mindig van nála könyv és amolyan egyetemi táska, és abban a kis időben is, amíg rá kerül a sor, jegyzetel.
És vajon milyennek látnak engem ők?
A kis hátizsákjával érkező, pirosas-sárgás sálat hordó fickót, akinek arcán ott a betegség soha nem szűnő, lágy undora, annyi erőt viszont összeszed magában, hogy minden biccentésre vagy mosolyra ugyanúgy válaszoljon? Talán ők a sálammal kezdenék a beszélgetés, amit Malagában kaptam a nejemtől. Mert ennek is van egy története.
Talán csak a szemünk és a tekintetünk azonos, ahogy hol derűvel, hol ábrándozva, hol kicsit már megrogyva viseljük a napi rutint, küzdünk a testünk olykor meglepő, olykor kiszámítható reakcióival. Küzdünk, mert várnak otthon: gyerekek, unokák, házastársak, megvalósítandó tervek (mint például a harmadik regény befejezése; mindig is utáltam a torzókat). Néha az a meglepő érzésem támad, hogy igazából én írtam őket, az én szavaim keltették életre mindannyiukat, és ha odanyúlnék a semmibe markolnék. Szerencsére nem így van, ezért is hat rám úgy egy-egy gesztusuk, amiben benne van a megértés, a bátorítás és a szolidaritás. Hiszen olyan közös élmények ezek, amelyekhez nem is nagyon kellenek szavak, és csak így lehet beszerezni őket, az elmúlás kapuja előtt (a Professzor valahogy így fogalmazna), amelyen még egyikőnk sem akar belépni.
A múltkor egy nővér mesélte, hogy ők sokszor már arcról, az apró gesztusokból meg tudják mondani, hogy kinek mennyi esélye van a túlélésre, pontosabban: ki mennyi esélyt szavazott meg magának. Én látom az erőt a vonásaikon, és tudom, hogy még találkozunk. Akár egy nem túl forgalmas bécsi utcán, akár egy regény mellékszereplőjeként. Már velem maradnak, ismeretlenül is ismerősen. Sors-nehezen a lét könnyűségében.
