Több gól esett 1967 szeptemberében a Magyarország–NDK labdarúgó Eb-selejtezőn (3:1), mint az ugyanabban a hónapban rendezett vízilabda Jadran Kupa Magyarország–NDK mérkőzésén (2:1). Dubrovnikban Rusorán Péter és Felkai László dobta a két magyar gólt, a Népstadionban Farkas János rúgta mind a hármat. „Farkas volt a mezőny legjobb csatára, remekül játszott, rendkívül robbanékony, lendületes volt, minden idegszálával kapura tört, és mesteri gólokat lőtt” – lelkendezett a Népsport.
Előzőleg izgalmat keltett, hogy Albert Flórián és Mészöly Kálmán megsérült, a védő nem is csatlakozott a kiválasztottakhoz, míg a meccset megelőző napon arról adott hírt a sajtó: „Ha Albert nem játszhat, Molnár Dezső kerül a csatársorba.”
A 15 tagú keret így festett:
Gelei (Tatabánya), Tamás (Diósgyőr), Mátrai, Szűcs, Páncsics, Rákosi, Varga, Albert (mind FTC), Ihász, Mathesz, Molnár, Farkas (mind Vasas), Káposzta, Göröcs, Bene (mind Újpest). Azaz kizárólag a kapusok voltak vidékiek – bár Gelei József korábban az MTK-ban és a Vasasban, Tamás Gyula utóbb szintén a Vasasban védett –, s még a B válogatotthoz is csupán két fővároson kívüli labdarúgó, a tatabányai Juhos, Laczkó páros kapott meghívót. Géczi, Juhász, Szőke, Katona az FTC-t, Szentmihályi, Solymosi, Bánkuti, Dunai II az Újpestet, Bakos, Fister, Puskás, Korsós a Vasast, Kalmár a Csepelt képviselte.
Az NDK csapatát 1961. május 14-től Sós Károly szakvezető irányította, 1965–67 között a korábbinál sikeresebben, hiszen a keletnémet együttes a budapesti vb-selejtezőn 1965 szeptemberében elszenvedett 3:2-es vereség után tíz meccsen veretlen maradt, sőt a tízből nyolcat megnyert. Sorozata két héttel az újabb magyarországi fellépés előtt tört meg: Amszterdamban 1:0-ra kikapott Hollandia legjobbjaitól (a gólt Johan Cruyff szerezte).
Ezzel együtt azt tartották Sós együtteséről: „Az NDK a barátságos találkozók bajnoka.” Nem is a tizennyolcas kerettel – Blochwitz, Roland Ducke, Peter Ducke (mind Carl Zeiss Jena), Frässdorf, Körner, Nöldner (mind Vorwärts Berlin), Geisler, Löwe, Frenzel (mind Lokomotive Lepzig), Croy, Irmscher (mindkettő Motor Zwickau), Wruck, Hoge (mindkettő Union Berlin), Erler, Vogel (mindkettő Karl-Marx-Stadt), Walter (Chemie Leipzig), Bransch (Chemie Halle), Pankau (Hansa Rostock) – érkező vendégek miatt özönlött a nép a stadionjába, miután a 69.871 belépő elővételben elkelt.
Az elkényeztetett közönség azonban az első félidő végén füttyel fogadta, hogy a magyar csapat a Káposzta Benő beíveléséből elért Farkas-kapásgóllal megszerzett vezetés után leragadt az 1:0-nál. Viszont a szünet utáni szakasz elején már a mámortól visszhangzott az aréna: Varga Zoltán rövid időn belül kétszer indított prímán, Farkas pedig mindkétszer az átadáshoz méltó módon fejezte be az akciót, azaz a 49. percben 3:0 állt az eredményjelző táblákon.
A vége 3:1 lett, ám az Esti Hírlap főcíme így is az volt: „»Brazil« játékkal továbbjutás”. A Népszava szintén repesett: „A válogatott visszatért a magyar labdarúgás legszebb hagyományaihoz.” A Magyar Nemzet úgy vélte: „Farkasban az első gól feloldott minden gátlást, és a csatár utána azt csinált a labdával – meg az NDK védelmével –, amit csak akart.”
Maga Farkas így beszélt: „Tavaly a franciák ellen négy, az osztrákok ellen három gólt értem el. Nem hittem, hogy ezen a találkozón is sikerül háromszor a kapuba találnom. Az érdem Káposztáé és Vargáé is, hiszen kitűnő labdákat kaptam tőlük.”
A keletnémet lapok közül a Junge Welt ironikusan jegyezte meg: „Csodálatos este volt, csak nem a mi számunkra.”
A Berliner Zeitung ekképpen összegzett: „Farkas mutatványai kiütöttek bennünket. Croy kapus a mérkőzés végén még köszönetet mondhatott a magyaroknak, amiért csak három gólt kapott.” A Sportecho megállapította: „A világklasszisokat felvonultató vendéglátók okos és jó játékkal szertefoszlatták reményeinket.”
Még a Kicker nyugatnémet sportmagazin is emelkedetten állapította meg: „A magyarok vitathatatlanul azon az úton vannak, amelyen az ötvenes évek idején voltak. Ez az út pedig a világklasszishoz vezet. Akár Albert, akár Farkas, Bene vagy Göröcs képes arra, amire annak idején Puskásék, hogy éppen akkor érjen el gólt, amikor azt a játék alakulása megkívánja.”
Illovszky Rudolf szakvezető, akinek dirigálásával az 1966 őszi rotterdami bemutatkozás (2:2) után sorozatban ez volt a válogatott nyolcadik győzelme, így nyilatkozott: „Nagyon örülök annak, hogy nem okoztunk csalódást, és egy pont veszteséggel időrendben is elsőként kerültünk az Eb legjobb nyolc csapata közé.”
Nem sejtette, hogy a továbbjutás szempontjából indifferens lipcsei csoportmérkőzés, a szövetségi kapitányként elszenvedett első veresége (0:1) után – már akkor is létező, bár még nem digitális polgári körökből – „fúrni” kezdik. A lipcsei találkozóról a Labdarúgás című szaklap a következőképpen emlékezett meg: „Rossz volt a pszichikai előkészítés. Túlságosan sokszor hangzott el a tétnélküliség; az, hogy bármi történjen is, ott vagyunk a legjobb nyolc között. Kissé érthetetlennek tűnt a villámutazás is, az egészből valami sietség világlott ki… Hogy legyünk mielőbb túl rajta.”
Amint Illovszky az áskálódásról értesült, a berkeken belül világossá tette: leköszön. Noha lemondását nem hozták nyilvánosságra, már úgy vitte el 1967 decemberében a válogatottat Latin-Amerikába, hogy a sporthivatalban és a szövetségben mindenki tudta: hiába győzködik – „Árpi nem is úgy gondolta, Rudi!” –, a túra után nem marad egy percet sem. Aztán 1968 elején a Vasassal utazott Chilébe, majd Argentínába.
Közben január 4-én hírül adták az újságok: „Mivel Illovszky Rudolf szerződése lejárt, kérte, mentsék fel kapitányi tisztsége alól.” (A lipcsei mérkőzést több mint két hónappal korábban, október 29-én rendezték.) Másnap Sós Károly, az NDK-ból akarata ellenére, hatalmi szóval hazarendelt új szakvezető kifejtette: „Minden erőmet arra fordítom, hogy minél jobban megismerjem a jelenlegi magyarországi viszonyokat, hiszen hét évig távol voltam.”
Nem sikerült akklimatizálódnia. A válogatott 1968-ban kiesett az Eb negyeddöntőjében, 1969-ben pedig már a selejtezőkön elbúcsúzott a világbajnokságtól; ilyesmi addig nem történt meg soha.
MAGYARORSZÁG–NDK 3:1 (1:0)
Eb-selejtező, 1967. szeptember 27., Népstadion, 69 871 fizető néző. Jv.: Bahramov (szovjet-azeri).
Magyarország: Tamás – Káposzta, Mátrai, Szűcs, Ihász – Göröcs, Rákosi – Bene, Varga, Albert, Farkas.
NDK: Croy – Frässdorf, Walter, Körner, Bransch – Pankau, Erler – Roland Ducke, Peter Ducke, Frenzel, Vogel.
Gól: Farkas (9., 47. és 48.), Frenzel (58.).
Majd 1970. február 17-én az látott napvilágot: „Az MLSZ elnökségi ülésén egyhangúlag társadalmi szövetségi kapitánnyá választották Hoffer Józsefet, az MTI sportrovatvezetőjét.” Hogy aztán 1971 júniusában Illovszkyt kíméletlenül megfosszák zaragozai szerződésétől, és központi ukázzal újra kapitánnyá kényszerítsék.
Nyertek-nyertünk vele egy négyes döntőt az Európa-bajnokságon. De vesztettek-vesztettünk nélküle egy másik Final Fourt az Eb-n, továbbá egy sosem múló fájdalommal eldobott vb-t...
