Hallgattam ezt a Patrick Juvet számot (I Love America) a hetvenes évek vége felé, a hipszterlét peremén billegve – a hipszter szó akkortájt mást jelentett, mint ma, nem afféle középosztálybeli divatos vintage intellektuelt: a hippiféle magyar megfelelője volt, a társadalmon kívül billegő kócos, laza egzisztenciák és szabad lelkek mikrovilága virágzott, Víg Mihály már akkor is volt, Zsozsótól szereztem be némely, hát ilyen gyógyszerféleségeket, füstölögtünk sokat, Kacsával együtt voltam figuráns, nekem Korea volt a nicknevem. néha jól meggyepáltak a rendőrök, neked kellett feltörölni az orrod vérét, engem egyszer 8 (nyolc) szerv adott kézről-kézre. Keselyűvel együtt terveztük, hogy világgá megyünk, ezek nagy nevek voltak ama szubkultúrában. Vagány, tényleg szabad pofák, aztán elszállt a hajó a szélben, disszidáltak és meghaltak jórészt; Amerikát játszottunk ebben a fülledt, vacak kis országban. Országút, szabadságomra rács borult, nem vagyok más, csak egy nyomorult, énekelte Misi, hipszter nevén Optika, aki filozófus volt és festő lett Barcelonában. Mielőtt elfogott volna az érzés, hogy életem a moly elleni küzdelem jegyében zajlik és hogy örök vesztes vagyok, Kerouacet, szabadságot játszottunk kint az országúton, áporodott kádárizmus-szagban, de a rezsim nem nyomott agyon, a dolgok peremén, radar alatt molyoltunk, mint mindig, szép volt az élet, finom volt az ancien régime édessége, gulyáskommunista volt a nyár.
És indiánregényeken nőttünk fel, Winnetou is maga volt a szabadság szobra és a prérin is a szabadság szele fújdogált, Amerika hatalmas ajándék volt az élettől, a rendíthetetlen szabadság és demokrácia földje, és:
Vigyázz Amerika!
Egyszer te is megtudod!
Épp úgy ismerlek,
mint a tenyeremet,
bár még sosem jártam ott.
Nekem a 44-ik utca sarka
olyan, mint a Kresz Géza vége,
ahol fordul a villamos.
Talán meg se kell nézzelek élőben,
hisz ismerlek, mint a tenyeremet.
Látlak Amerika!
Vigyázz Amerika!
Bár még sosem jártam ott. (Kern András).
Most úgy néz ki, hogy mindennek vége, megrendült a rendíthetetlennek hitt Amerika-kép, és nem tudni, lesz-e elég ereje a társadalomnak kivédeni a fasizálódást.
Mert most, hogy a Koestler-inga a demokrácia és a szabadság boldog békeévei után ismét a szélsőség felé leng ki globálisan, minden összeomlani látszik, hitelét veszti az egész mitológia. Old Shatterhand, Bőrharisnya, Brando, vagy ahogy Fondáék felejthetetlen lüktetéssel nekivágnak az országútnak a Steppenwolf Born to be Wild-jára – meginogni látszanak. Ahogy az Easy Riders végén lelövik a déli tahók az északi „korcs” srácokat, úgy nyírja ki Amerika egyik fele a másikat, a fundamentalizmus a liberalizmust és a demokráciát, és baljós, hogy nemcsak a narancshajú kretén és technofasiszta különítményesei, hanem úgyszólván a fél birodalom támogatja a demokrácia és a liberalizmus trónfosztását. Ismét előretörnek mindenhol a széljobbos nacionalista fundamentalisták a bibliai övezetből; a gazdasági hanyatlás, az infláció, az elszegényedő középosztály, a rozsdaövezetek kétkezi munkásainak helyzete, a bevándorlás, a kevésbé képzett rurális, vallásos hívek között végzett agymosás, az állami intézmények felhasználása a pártpolitikában és a jobber véleményterror kiépítésében, az ellenvéleményt hangoztatók egzisztenciális kinyírásában és a dehumanizálásában – mindez széttöri az amerikai álmot, mármint a mi álmunkat Amerikáról.
És van egy háborúfelejtés. Az új generációknak pukijuk sincs a történelemről, nemcsak azokról az ikonokról, akik a magamfajta boomerek életét beragyogták (Ki a csöcs az a Nagy Imre?), hanem a lágerekről, a lövészárkokról és a stukákról, és az atomvillanásról sincs. Csúszunk bele a háborúba, az első világháborút sem akarta senki, a cool brit történész, Taylor szerint apró okok, blöffök és fenyegetések és a hatalmas hadseregek saját súlya sodorta a háborúba az országokat, blöff a blöffre halmozódott és vezetett oda, hogy az öt nagyhatalom „zabolátlan nemzeti szuverenitási törekvései” végül a pokolba vezették a világot...
