Hol vagyunk otthon? – Péntek Orsolyával színekről, városokról, istenekről

Bár rá- és eljátszik az új könyv az életrajzi párhuzamokkal, de éppúgy nem Péntek Orsolya az elbeszélő, ahogy a megidézett korábbi regénytrilógiában (Az Andalúz lányai, Dorka könyve, Hóesés Rómában) sem ő volt a főszereplő. A csavargókönyvben ráadásul az „én” mint olyan filozófiailag is terítékre és tagadásra kerül. Akkor tehát milyen viszonyban is áll az európai városokbeli tapasztalatait elmesélő hang a szerzővel?

Valóban van egy hibrid jellege ennek a szövegnek, aminek oka a megszületésének módja. A Vénusz jegyében megjelenése után nem akartam újabb regényt írni, de kitaláltam magamnak, hogy feljegyzéseket készítek az utazásaimról. Beültem esténként egy kávéházba, ahol feljegyzéseket, memókat írtam magamnak a tizenöt éves Európa-utazásomról. Már jócskán előrehaladtam az írásban, amikor meglepetésemre, de nagy örömömre elnyertem az Erzsébetvárosi Irodalmi Ösztöndíjat, ettől a ponttól kezdve viszont koncepciót kellett váltanom: a felhalmozott, kedvtelésből, de mégiscsak irodalmi igénnyel írt nyersanyagból egy olyan szépirodalmi szöveget kellett alkotnom, ami már nem nekem, hanem az olvasóknak szól. Így a legszemélyesebb dolgok kikerültek a szövegből, míg kohéziót erősítő irodalmi elemek rakódtak a korábbi rétegekre. Az, hogy regény született-e valójában, majd a kritikusok eldöntik.

A műfaji rétegzettsége kétségkívül sokféle: utazókönyvnek, városregénynek, aparegénynek, én-, isten- vagy identitásregénynek, nyelv- és kultúraelméleti esszésorozatnak, de filozófiai, teológiai, sőt lételméleti regénynek is bátran aposztrofálható. Van elsődleges kódoltsága, dimenziója?

A könyvben, akárcsak bennem, ez mind összefügg. Ez az állandó köztes létemből adódik, bár mostanra eljutottam odáig, hogy olyan képzőművészként definiálom magam, aki megtanult szépprózát írni. Ugyanakkor kisgyerekkorom óta hordozom magammal a kultúrtörténeti érdeklődést, és eredetileg a festés mellett a szimbólum- és a vallástörténet összefüggéseivel szerettem volna foglalkozni. A prózaírás nem szerepelt a terveim között. Festőként nézem a világot, ez a magyarázat a könyvben a nagyon erős művészettörténeti vonalra, hiszen ha már elindulok Európában, festőként is utazom. Mindemellett ebben a könyvbe már nyíltan bele mertem komponálni az összehasonlító vallástörténeti vizsgálódásaim, évtizedes elmerüléseim eredményeit is. Ezt eddig csak az esszéimben, művészet- és vallástörténeti tanulmányaimban tettem meg. A magyar szépirodalomban Hamvas Bélán kívül kevesekre jellemző, hogy ontológiai kérdésekbe bonyolódnának, ez a vonal voltaképp idegen a prózahagyományunktól. Végképp szokatlan, hogy valaki mindebbe belevigye a buddhizmust és a hindu Védantát, amit most megkockáztattam. A regénytrilógiámban, ami a család, az anya és a lányok története, noha szerettem volna, nem tudtam megírni az apám történetét. Fiatalon veszettem el, és most, a hetedik könyvemmel jutottam el oda, hogy nemcsak feldolgozhattam a hiányát, de azokra a kérdésekre is kerestem a választ, amelyekre egykoron ő is. Több nyelven írt és olvasott, és nagyon erősen elköteleződött Európa, különösen Közép-Európa iránt. Nehezen meghatározható az identitása, hiszen az anyja horvát, az apja morva származású, míg az anyanyelve a magyar volt. Talán ezért is vállalta magára a tolmács szerepét. Mivel a barátai is leginkább külföldiek voltak, a lakásunk valamiféle nyelvi Bábelre hasonlított, ahol német, horvát és angol nyelvű beszélgetések, holland, izlandi, új-zélandi, francia, svájci és német barátok meg horvát rokonok közt nőttem föl. Soha nem beszéltem vele erről, csak utólag próbáltam rekonstruálni az ő identitását, amire a magamét építhettem, mivel intellektuálisan részben ő nevelt. Így lett mindebből apa- és identitásregény rétege is a könyvnek, majd mindezt összecsomagoltam, és a végén annyit mertem ráírni: csavargókönyv.

A csavargó azonban nem csak a műfajok között kószál, van egy baudelaire-i eredete is, nevezetesen a flâneur figurája, aki „transzcendentális otthontalanságában” csatangol a nagyvárosokban. Így a könyve az otthonkeresésről is szól.

És azon keresztül annak megfejtéséről: ki vagyok én? Egy olyan Európában, ahol mindenhol otthon vagyok, de voltaképpen sehol. Mert a vérségi hovatartozás mellett legalább ennyire fontos a kulturális és nyelvi identitás is. Állandó tapasztalatom volt, hogy amikor elmentünk egy másik családrészhez vagy egy másik országba, ott más nyelven beszéltünk, mások voltak a szokások, mások az ételreceptek. Zsidó családrészemet a származása miatt üldözték a Horthy-rendszerben, a másik családrészem a kommunista rendszer áldozata lett – mindenünket elvették, a nagyapámat elvitte az ÁVO –, míg a horvát családrészem őskommunista: jugókomcsi. Ezeket a különbséget gyerekfejjel nehezen lehetett megérteni – hogy akkor mik vagyunk, illetve mik nem. De sok konfliktus származott abból is, ahogy a nagyapám az olasz kultúra felé, míg apám a Monarchia reminiszcenciája felé fordult. Ezért is merült fel bennem, hogy mindebből mi is vagyok én, és ezért indultam el úgy 15 éve, hogy fordítsuk meg a dolgot, és nézzük meg, hol érzem magam otthon, abból majd kiderül, mi vagyok. És Isztambult, Prágát, Krakkót, Bécset bejárva, a horvát (Zágráb és Isztria), olasz (Trieszt, Róma, Milánó, Velence, Firenze, Puglia, Nápoly), a spanyol és katalán (Madrid, Barcelona) városokon át egészen a portugál óceánpartig elmentem. Végül, nem függetlenül a Vénusz jegyében című, Pécs-regényemhez kapcsolódó kutatásoktól, arra jutottam: adjuk fel! Nem szűkíteni kell a kontúrjait annak, ki is vagyok, hol vagyok otthon, hanem éppen kitágítani a határokat. Amiben össze lehetett simítani az örökségeket, az a Római Birodalom. A mediterráneum bármelyik városában, ahol volt valaha fórum, tulajdonképpen otthonosan érezhetem magam.

Ez istenien hangzik! Ahogy a könyvcím is hasonlóképp leszögezi a jelenlétük. Az elbeszélő európai buddhistaként bárhol is jár-kel, görög-római istenekbe, valamint a zsidó-keresztény istenbe botlik. Ám a leggyakoribb kísérője nyilvánvalóan Hermész (Merkúr, Mercurius), az utazók védelmezője, aki azonban lélekvezető is (pszichopomposz), azaz világok mediátora. Ez az attribútuma, gondolom, különösen latba esett a kiválasztásakor.

Egyértelműen. Az persze szimbolikus, hogy az elbeszélő együtt bandázik vele Rómában vagy Óbudán. Ahogy a mitográfus-vallástörténész Kerényi Károly is megírta: az antik istenek bizonyos nézetből a tudatállapotaink, képességeink vagy hajlandóságaink archetípusos megjelenítései – tehát nyilvánvalóan mindegyik bennünk van! Ám az, hogy melyikkel köt az ember úgymond szövetséget, az azt jelenti, hogy melyik isten által kínált lehetőségeket próbálja a leginkább magáévá tenni, és abból kibontva saját magát felépíteni. Ezért is volt fontos számomra és a könyvben Hermész, mert lélekvezetői minőségében tud kapcsolódni az összes többi kultúrához, így akár a buddhistához vagy az annak alapját adó védai gondolkodáshoz. A szárnyas sarujú isten nagyszerűen közvetít a különböző minőségek között. Ezáltal az én „gondolatugrálásaim” is jobban érthetők.

Nemcsak az elbeszélés tárgya, de a módja is rendkívül különleges és sajátos, sokszínű. Úgy éreztem magam olvasás közben, mintha egy kaleidoszkópban zuhannék. A könyv autisztikusnak nevezi ezt a szinesztézikus látásmódot, amikor a hangokhoz, napszakokhoz, érzésekhez stb. színek társulnak. Ráadásul a könyv megjelenésével párhuzamosan kiállítása is nyílik színnyelvi absztrakt festmé­nyeiből, amelyek a bejárt városokhoz kapcsolódnak. Hogy jöttek létre ezek a városkollázsok mind írásban, mind festményeken?

Én így érzékelem a világot, nincs az írásban semmi kimódolt szándékosság, tudatos törekvés ennek a szinesztézikus látásmódnak a védjegyszerű megalkotására. Valóban autisztikus, szigorúbban autista vagyok, totális érzékelésként a színek-szagok-hangok felerősödve és egyszerre jutnak el hozzám, amiből művészként profitálok, de a mindennapi megélésük brutális élmény. Feldolgozhatatlan, amikor az embert ilyen mennyiségű és intenzitású impulzus éri egyszerre, nagyon könnyen és hamar kifárad tőle. Ám ez a látásmód az oka, hogy mindegyik városnak sajátos szín- és formakódja, vizuális leképeződése jön létre a fejemben. Más típusú pirosat kedvelnek például a párizsi enteriőrökben, mint mondjuk Rómában, városonként más a vakolat, a tetők színe, a nők öltözködése is eltér Milánóban és Zágrábban. Padovában az árkádos házak közti okkersárga fény minden hónapban más és más, a nyár végi sárga szín annyira jellegzetes, hogy máshol még nem is láttam. Mindezek absztrakt megjelenítése a kiállítás koncepciója.

+1 KÉRDÉS
A könyv a portugál Porto városáról szóló részébenben olvasható az elbeszélőtől: „Ha újjászülethetnék most, ebben a pillanatban, nemzetközi, soknyelvű könyvesbolt szívesen lennék.” És a könyvön kívül egy újabb mostban ön?

Egyszer kipróbálnám, milyen delfinnek lenni. Egyrészt nagyon erősen kötődöm a vízhez – naponta úszom –, másrészt a delfinek sokat tudnak, Aphroditének és Apollónnak is szent állatai, a püthagoreusok szerint meg a magasabb tudatállapotba való születés előtti köztes lét jelképei.