Egy cicaszitter naplója

Nyolcadik hónapja vigyázok a lányomék cicájára, mivel a vejem remek állást talált külföldön, és bár azonnal költöztek volna, kötötte őket a budapesti, bérelt lakás felmondási ideje, ezért kihasználva a rendelkezésükre álló időt, meggondoltan, projektalapon fogtak hozzá az új életük megszervezéséhez. 

Boldogságuk leírhatatlan volt, és természetesen az enyém is, hisz’ minden anya vágya, hogy a gyermeke szellemileg, anyagilag többre vigye, jobbra sorsra jusson, és olyan európai országba kerüljön, amiről 1990-ben, a demokratikus Magyar Köztársaság születésekor ő maga is álmodott. Ahol a közjóért tevékenykedő kormány kitartó és állhatatos gazdaság- és következetes külpolitikai munkája eredményeként biztonságban, mentális jóllétben élhet.

Logikus volt a fiatalok koncepciója, miszerint a három hónapos próbaidő alatt, minden alkalommal, amikor a munka személyes jelenlétet kíván, a másik ország fővárosának más-más pontján bérelnek lakást, feltérképezve, hol a legélhetőbbek a mindennapok. Éppen letelt a negyedév, amikor az általuk kedvelt városrészen, egy újépítésű ingatlanban rátaláltak arra a lakásra, ami nagyban hasonlít az addig megszokott és szeretett budapestire. Az egész család tapsolt örömében, ők pedig megkönnyebbültek, mert hajtós és fárasztó volt a megfeszített munka melletti lakáskeresés, és a más-más helyen való, de állandósult újrakezdés. A kint élő barátainknak tetszett, hogy velem is gyakrabban találkozhatnak, így elmondhatom, hogy általános béke és derű költözött szívünkbe, miközben a valóságban is elkezdődött a fizikai költözködés, ami a fiatalok jól felépített stratégiája ellenére sem bizonyult gyerekjátéknak. Mivel az én munkámhoz csak egy laptop kell és nyugalom, ezért én voltam a biztos pont, mindig ott és akkor voltam jelen cicaszitter segítőként, ahol és amikor arra szükség volt. A hozzám kapcsolt konstans a macska volt, akire vigyáztam abban a majd három trimeszterben, amíg ők keresgélték az új lakóhelyet.

Március

Az eufória részemről akkor ért véget, amikor eltűnt a vízforraló a konyhapultról. Merthogy már magukkal vitték a lestoppolt lakás konyhájába. Csak álltam, és néztem a hűlt helyét. Talán még a szívemre is szorítottam a kezemet. Ki ne ugorjon a helyéről! Legalább az maradjon ott, ahová való. Mélyeket lélegezve bámultam a faerezett sarkot a kredencen, még a forraló nyomát is felfedezni véltem, és akkor hasított belém, hogy tényleg elmennek. Nemcsak másik kerületbe, másik városba hurcolkodnak, hanem elhagyják az országot. Elhagynak engem. Cakk-pakk mindenestől, ruhástól, edényestől, bútorostól, macskástól. A macska lesz az utolsó kör, mondták, logikus, hogy őt nem lehet feleslegesen rángatni, meg ki vigyáz rá ott, amíg ők itt vannak és a többi cuccot pakolják, hogy majd átvigyék oda.

Elhagynak engem, gondoltam. Milyen pompás, ötszótagos mondat, jó lenne egy haiku elejére, utána kéne egy erős hétszótagos, velős gondolat, majd ismét egy ötszótagos a végére. Valami ütős befejezés.

Haiku nem született, csak végre végleg elhittem, ami folyamatosan napirenden volt, és minden beszédünk témája, alfája és ómegája, örökös visszatérő eleme, amire hónapok óta készülünk. Azért a többesszám, mert a felszínen a mindenben támogató, szeretetpajzsomat védőn föléjük borító anyaként állok a vártán, nem sírok, nem zokogok, nem kapaszkodom beléjük, nem húzom őket vissza, hogy maradjatok, ne menjetek, lesz még itt szőlő, lesz még lágy kenyér, mert én sem hiszem ezt, csak önző módon, saját magam miatt akarnám őket itt tartani. Mert mi lesz, ha valami történik velem? Jó-jó, nem vagyok egy faksznis típus, de mi van, ha mégis? Magamba fordulva szorongtam, önkínzásként üres fészek szindrómáról olvastam, és közben roppant mód igyekeztem, hogy előttük ne látsszon rajtam a pánik – de még szomorúság sem, sőt, lelkesülten bólogattam mindenre, amit meséltek, mintha én is részese lennék a megújuló életnek.