Az ENSZ idei Közgyűlésén a gázai konfliktus és a palesztin államiság kérdését övezi a legnagyobb nemzetközi érdeklődés. Az előkészítő lépések zajlanak. Szeptember 12-én elfogadták a palesztin kérdés békés rendezését és a kétállami megoldás megvalósítását támogató New York-i nyilatkozatot, tegnap pedig az ENSZ Közgyűlés ülésszakának kezdete előtt az előzetes tervek szerint Franciaország, az Egyesült Királyság, Kanada, Ausztrália és Belgium is hivatalosan elismerte a palesztin államot, csatlakozva azon nyugati országokhoz, amelyek a gázai háború elleni tiltakozásul már meglépték ezt.
Az olajfák árnyékában ettől aligha lesz béke, a nemzetközi közösség az üres szólamok pufogtatásával csak tovább bonyolítja az amúgy is szövevényes helyzetet. A New York-i Nyilatkozat, amely az izraeli-palesztin történelmi konfliktus és a jelenlegi gázai háború lezárását hivatott elindítani, szépen hangzó mondatok gyűjteménye, de gyakorlati értéke nulla, hiszen a megvalósítás mikéntjére utalás sincs benne. A deklaráció „kézzelfogható, határidőhöz kötött és visszafordíthatatlan lépéseket” irányoz elő egy Hamász-mentes kétállami megoldás felé, csak arra nem tér ki, hogy hogyan. Az oslói megállapodásokban előírt kétállami megoldást ma már az érintett felek egyike sem támogatja abban a formában, ahogyan azt 1993-ban rögzítették. Izrael részéről utoljára Ehud Barak terjesztett elő egy megvalósítható, mindeddig a legjobbnak tartott kompromisszumos javaslatot, palesztin részről ilyesmi még nem született. Netanjahu másfél évtizedes kormányzása alatt azonban fokozatosan jobbra tolódott az izraeli társadalom, a kompromisszumkészség már inkább a gyengeség, nem pedig a ráció bizonyítékának számít, a palesztin területek annexióját minden bizonnyal már többen támogatnák, mint az oslói megállapodásokat. A palesztinpárti tüntetéseken világszerte lobogtatott „A folyótól a tengerig, Palesztina szabad lesz” jelszó ugyanakkor azt bizonyítja, hogy a palesztin közösség többsége is Nagy-Palesztinában gondolkodik. Ebben a vízióban nincs helye Izraelnek, mert a zsidó állam mai területén is, a Jordán folyótól a tengerig csak a palesztin állam terülne el.
A leggyengébb pontja ennek a deklarációnak mégis csak az, hogyan válnak Hamász-mentessé a palesztin területek. Mert attól, amit a nyilatkozat tartalmaz, jelesül, hogy „A gázai háború befejezésének összefüggésében a Hamásznak meg kell szüntetnie uralmát Gáza felett, és át kell adnia fegyvereit a Palesztin Hatóságnak – nemzetközi szerepvállalással és támogatással – összhangban egy szuverén és független palesztin állam létrehozásának céljával” – biztosan nem lesz Hamász-mentes Gáza. Sem a Hamász, sem a többi, Gázában harcoló palesztin terrorcsoport nem fogja önként és dalolva letenni a fegyvert, elengedni az izraeli túszokat és visszaadni saját túszul tartott népének a szabadságot és a jövő reményét. Minden szabad választást megnyernének a Palesztin Hatóságal szemben, de túlélésük igazi záloga mégiscsak a háború. Akárcsak Netanjahué. A nemzetközi közösség a mostaninál többet is tudna tenni, ha nem a saját szavazóikra való kacsingatás vezérelné a kormányok döntéseit.