Ute Mahler, Anne Schönharting, Almási J. Csaba és Keszeg Anna professzor asszony Laila Niklaus moderálásával arról beszélgetett, hogyan vált a “trendi látványon” túlmutató, személyes igazság és társadalmi érzékenység a kortárs divatkép meghatározó mércéjévé.
A kiállítás magva a MOME fotográfia alapszakos hallgatóinak projektje: a 1956 és 1995 között megjelenő keletnémet Sibylle divatmagazin képi hagyományára válaszolnak új sorozatokkal és válogatott portfólió-művekkel. A Goethe-Intézet és a MOME közös pályázatán négy fődíjas kapott lehetőséget új anyag létrehozására Babai Dénes, Ďumbier Izabella, Fülöp Eszterés Vágó Zsófia. A különdíjasok – Nagy Benedek, Szabó Márk Péter és Székely Dorka – pedig egy-egy képpel jelentek meg a projektben, melynek vezetői Keszeg Anna és Szombat Éva, valamint Klein Judit voltak.
A Sibylle mitikus státuszát Ute Mahler élő emlékezete tette tapinthatóvá – A divatfotográfiát portrénak tekintettem: nem a masni érdekelt, hanem az, hogyan viselik – mondta a beszélgetésen, felidézve, miként csempészte be a valóságot a megrendezett képekbe a hagyományos képalkotással szemben. A “keleti Vogue”-ként is emlegetett lap kétszázhúsz ezres példányszámával kultikus hatókörű platform volt, ahol – okos szerkesztői “puffereléssel” – még a társadalmi árnyalatok és kritikák is megjelenhettek. A hangsúly nála végig az alternatív nőképen, a tartáson, a dolgozó nő láthatóvá tételén maradt – a kismama-sorozattól az üzemekben készült portrékig.
Anne Schönharting a dokumentarista gyökér felől érkezett a divatba. Az évekig fotózott lakásbelsők “személy-tér” viszonya hívta át a magazinvilágba, ahol “egy pillanatnyi filmjelenetként” működő képekben gondolkodik. Nála a ruha és az épített környezet rezonanciája a kulcs: szocialista utcakép fegyelme egy merész kollekcióval, a Louis Vuitton eleganciája egy idegen kisvárosi kulisszában, vagy épp a hagyatékokkal, mulandósággal dolgozó múzeumi megbízások egyszerre steril és évszázadok emlékeit idéző darabjai. Kiemelte, gyakran színészekkel dolgozik, mert belső, érzelmi eszköztáruk gazdag – a cél pedig minden esetben a ruhát viselő személyiség megmutatása.
A magyar nézőpontot Almási J. Csaba hozta be. Felidézte az avantgárd-performansz nyolcvanas évekbeli éthoszát és a Király Tamással való együttműködések tapasztalatait: spontán utcai akciók, analóg fényfestés, szocialista monumentalitás, melyhez évtizedek múltán is érdemes visszatérni. Elmondása szerint ma a személyesség gyakran szűkül ám ezért viszi előre például a Mama Gucci című, privát és vintage darabokat keverő sorozatát, melyben az ízlés és az önazonosság a döntő. – A jó fotós lelket lehel a képekbe, nem az anyagot mutatja, hanem korszakot mesél – fogalmazta meg a műfaj tétjét.
A panel egyik legerősebb szála a divat demokratizálódásáról szólt, hiszen a trendek ma szélesebb körben hozzáférhetőek, mint valaha, de az önkifejezés mozgástere országonként mégis eltérő. Schönharting szerint minden, amit teszünk, társadalmi-politikai jelentéssel bír, így az alapanyag-választás is sokat elárul. Almási a fast fashion és a “márkák súlya” mellett az ízlés elsődlegességét hangsúlyozta.
A záró körkérdésre, az autenticitás megőrzéséről, Schönharting úgy fogalmazott – a legszebb ruha is csak külső héj, ha nincs belső növekedés. Keszeg szerint pedig az autentikusság mára alapvető igény. A közösségi média évtizede egyszerre hozott uniformizálódást és hozzáférést, mégis sok fiatal belefáradt abba, hogy folyton állításokat gyártson önmagáról – ezért tér vissza a funkcionalitás, a kényelem és a biztonság szempontja az öltözködésben.
A tárlat a Sibylle kritikus örökségének kortárs újrahangolása. A MOME fiataljai mind különböző stratégiákkal, és különleges megközelítésekkel dolgoznak: hol a természetbe visszavonuló képiség és érzékiség, a melankólia és a keleti blokk barkácsesztétikájának felidézése, hol a fekete-fehér formanyelv mély dinamikája vagy a játékos „páncél-szcenika” viszi előre a gondolatot. A válogatott képek pedig a saját nyelvükkel jelzik, hogy a hordott ruha mindig több a tárgynál, társadalmi tér és idő lenyomata.
