Sok mellékhatással kalkuláltam (miután majd három órán át sorolták tájékoztatás gyanánt), de mind közül az émelygés lett a legkellemetlenebb. Ráadásul az orrom átvette az irányítást az egyre megbízhatatlanabb számtól (a legtöbb étel ízét másként érzékeli); minden szagot érzek, és mindent intenzívebben. Elég egy odakozmált tejfolt a tűzhelyen, a húsleves nehezebb párája, a szemétben erjedő gyümölcs, de olykor még a saját fáradt szagom is, hogy a gyomrom kérlelhetetlenül háborogni kezdjen. És ez még azt a kevés étvágyat is kiűzi belőlem, ami megmaradt.
A nejem szerint olyan vagyok, mint egy terhes nő. Igazából eddig is felnéztem a szülés misztériumára, de most már egyenesen hősnek látom azokat, akik hasonló megpróbáltatásokat vállalnak be azért, hogy új életet adjanak. Valójában az én esetemben is az új élet a tét, csak nem a másé, hanem az enyém, és úgy tűnik, hogy most magamnak kell a világra segítenem magamat azzal, hogy átvészelem a mellékhatások trimesztereit.
És amikor összegömbölyödve fekszem az ágyon, és kapaszkodom, mint egy tengeribeteg, akkor hívom elő az uborkasalátát, mint megmentőt. Gyerekkoromban nyáron ez volt a sláger, ezt ettük minden mellé savanyúságként, és az íze örökre bevésődött az emlékezetembe. Ahogy az elkészítés módja is. Ezt idézem fel lépésről lépésre, ha baj van. Ahogy szépen legyalulom az uborkát, meghintem sóval (ekkor már rájár az egész család, olyan intenzív illatokat eregetett), hagyom pár percig, aztán a kezemmel kipréselem a sós levet, rávágok egy kis hagymát, majd bedobom az enyhén ecetes vízbe, bors és paprika a tetejére, és már kész is. A tejfölös verzió nekem mindig is túlontúl kifinomultnak tűnt, felesleges továbbgondolásnak, mintha a flekkent nem parázson, hanem zöldségek között párolnánk eltartott ujjakkal. Mire a végére jutok, és ott van a képzeletbeli asztalon a saláta és vele az összes gyerekkori sütögetés emléke, már kicsit könnyebb. Fel lehet sóhajtani, levonult a vihar.
A másik mumus: a fájdalom. Tudni kell, hogy nálunk elég alacsonyan van az ingerküszöb. Az apám ezért sem szívesen ültetett be anyámat és engem a fogorvosi székébe, mert folyton nyöszörögtünk, vinnyogtunk, pedig a fúró még hozzá sem ért a fogunkhoz. Apaként és férjként nyilván ő sem maradhatott semleges, miközben a melót is el akarta végezni. Néha csak a szemén láttam, hogy magában szentségel. Ezért is mondogatta mindig, hogy a fogorvosi pálya felerészben pszichológusi szakma. Ezért is rettegtem már jó előre, hogy milyen furmányos fájdalmakkal kell majd szembenéznem a hívatlan vendég kapcsán.
Egy ideig nyöszörögtem és vinnyogtam, mintha megint csak apám székében ülnék. Aztán egy napon, amikor a daganatom úgy döntött a torkomban, hogy neki most nem kell a víz (az egyetlen folyadék, ami lecsúszik), és ezt éles tiltakozással nyomatékosította: mintha tőrt döftek volna a nyakamba. Nono, mondtam magamban, erre már nem lehet tekintettel lenni, itt már nincs helye az alkudozásnak, hiszen víz nélkül még hamarabb eldől a küzdelem, és nem az én javamra. Aztán eszembe jutott a mindig is furcsállott jelenet a kedvenc horrorfilmjeimből.
Tudják, mindig van egy olyan rész, amikor a szellem/démon/űrlény üldözi a nem túl jelentékeny mellékszereplőt, aki halálra rémült tekintettel menekül a sötét folyosókon, és egyre rosszabb helyekre kormányozza magát (a ház emeletére például), miközben a végkimenetelre semmilyen hatással nem bír: a lény látványosan végez a sarokba szorított áldozattal. Mindig is azon tűnődtem, hogy ha úgyis mindegy, akkor miért nem fordul szembe az üldözőjével, és ront rá velőtrázó kiáltás kíséretében? Hiszen legtöbbször – ahogy ezt szeretik titokzatoskodva ki is fejteni, a lény a mások félelméből táplálkozik.
Ezt most már én is megerősíthetem. Azon a délután ugyanis szembefordultam a magam lényével, és ha nem is velőtrázó, de elszánt kiáltással rávetettem magam. Meglepődött és persze a szokott módon reagált: megdolgoztatta a fájdalmat érzékelő receptoraimat. De én akkor már átvettem az irányítást, és pusztán már ennek is volt némi csillapító hatása. Azóta nem is próbálkozott hasonlóval, szelídülni ugyan még nem szelídült meg teljesen, de érzem, már vette az üzenetet: nincs jó helyen, és nem látom szívesen. És főként: nem tűröm, hogy sötét folyosókon üldözzön.
Már túl vagyok a kezelés felén, látom, mert látni szeretném, a fényt az alagút végén. És már látom azt is, hogy mivé, kivé gyúr át a betegség. Tudom, hogy sokan nem hisznek ebben, de én hajlok arra, hogy minden nagyobb kórságnak van egy „üzenete”, amit nem árt megfejteni. Mert ha sikerrel járunk, nem csupán testileg gyógyulunk meg, hanem odabent is a helyére kattanhat valami. Szóval eljön majd a nap, amikor gond nélkül merítem bele a villámat az uborkasalátába, és jókat mesélek egy megfutamított démonról, aki furcsa módon mégis segített: bátrabbá, alázatosabbá és hálásabbá tett. És még egy kicsit karcsúbbá is.
