Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az az egyszerű állítás, hogy „Győrből Budapestre akartam menni vonattal”. Ezt a legtöbb országban még lefordítva is puszta tényközlésként értelmeznék, de mi, magyarok tudjuk, hogy ez éppúgy egy vicc nyitánya, mint az „egy zsidó, egy fekete meg egy német bemennek a bárba”.
Első kihívás: jegyvásárlás. Az eladó hölgy nem tud helyjegyet adni, nem működik a rendszer. „Vegyen a kalauztól – mondja –, amikor arra jár”. Bliccelésben jártasként bebiztosítom, hogy nem kerülök bajba, és nem kell felárat fizetnem, amiért nincs érvényes helyjegyem felszálláskor. Ugyan már – néz rám a hölgy megvetően –, miért kellene? A rendszer ugyan nem működik, de ők már körbeküldték e-mailen, hogy nem működik, így számítanak rá a jegyellenőrök. Mi sem természetesebb.
Majdnem rossz vonatra szállok, mert hát velem sem stimmel minden. Azért vagyok magam is ilyen tökéletlen, mert a rendszer része vagyok vagy a rendszer azért ilyen, mert hozzám hasonlókból épül fel?
A vonat előreláthatólag 20 percet késik, mondja a hangosbemondó, de ő se gondolja komolyan. Csak amolyan brahiból, már-már cukkolásként mondja, olyasfajtán, ahogy az ember csak egy sörre ugrik le délután négykor, de haza se ér pitymallatig…
Végül azért csak begurul az istenadta, fellépek a lépcsőn, és a szemem sarkából látom, ahogy a vonatról leszállva két – az út előtt láthatóan idegen – alak megöleli egymást búcsúzásképp… Te jó Isten, mióta jönnek ezek? Bécsből a Keleti pályaudvarra: már önmagában egy politikai állásfoglalás. Ráadásul átszállás nélkül. Ahogy haladunk előre a térben, mintha úgy haladnánk visszafelé az időben. Talán itt Ács és Tata között féreglyuk nyílt, amin átzötyögve évtizedekkel ezelőtt találjuk magunkat. Beúszó sárgásbarnás szépia szűrőn át elhomályosodott, álomszerű képeken sejlik fel, két 1980-as évekből itt felejtett kalauz talpig izzadtságban és kötött egyenmellényben. Sem a rothasztó meleg, sem a sötétkék uniformis rikítófehér MÁV feliratán éktelenkedő pörköltszaft folt, de még a versenyképtelen fizetés sem állítja meg őket abban, hogy hűen képviseljék a vállalatot, amelynek dolgoznak. Most azonban az esetleges büntetések adta dopaminról is lemondva ülnek elterülve és beszélgetnek.
– Másfél óra késéssel csak odaérek a munkahelyre – mondja a nyurgábbik.
Á, szóval nem megemelkedett hatalmi jelenlétről van szó, csak a köpcösebb kalauz a járat sajátja, a magas épp egy másikra igyekszik. Utóbbi arról viccelődik, hogy reméli, ez is beleszámít a munkaidejébe, elvégre vonaton van most is.
A szerelvény – természetesen – áll. Valahol, két település közti sivár helyen. Se fák, se víz, se állatok: türelmi zóna. Egy néni mellettem keresztrejtvényt fejt, dauerolt haján nem fog sem a fojtogató pára, sem a hőség, „ez még meg van csinálva rendesen”, ahogy mondják.
Az egyik utas celofánból elővarázsolja az útra csomagolt zsömléjét – értetlenül állok a dolog előtt: nem fasírtos. Már éppen ledobna magáról az időutazós trip, ám ekkor elővesz egy TV paprikát, és bicskájával a jól ismert, hüvelykujjnak támasztós mozdulattal szel belőle egy darabot. A Tarr Bélát megszégyenítően komótos jelenetet a vasutas hangja festi alá, aki rágyújt a múltat s jövendőt megszenvedő népünk DNS-ébe kódolt keserű panaszkodásra. „Hát, nem tudom, Imi, de ha a rendszert nem dicséred, ezek egyszerűen ellehetetlenítenek.” Most már semmi kétség, egy dimenziókapun léptem át, az idő nemhogy visszaforgott, talán el sem indult az elmúlt 50 évben. Erre a kollégája a semmiből az – ilyeténképpen anakronisztikus – felkiáltásával töri meg a jelentőségteljes pillanatot: „A kurva anyját ennek a QR-kód olvasónak!" Na, a szépia egy csapásra eltűnik, éles neonfény, bántó jelenidő csap meg, megérkeztünk a valóságba. Legalább oda, mert a Keletibe még nagyon sokáig nem fogunk. A szerelvény véletlenszerű, egymáshoz azonban zavaróan közeli helyszíneken áll, fogalmunk sincs miért, fogalmunk sincs meddig. Az efféle bagatell kérdéseket megválaszolandó kijelző nem működik, az időérzékelés eltorzul, a térlátás okafogyottá válik.
Unatkozom.
Mögöttem egy jó kiállású (feltehetően, mert a következő órákban csak ülve látom) huszonéves srác a csengő hangú, új barátnőjét győzködi, hogy teljesen félreérti, a járat késik, értse meg, hogy menne már más nőhöz, hát itt rohad a vonaton. Én, köhögésnek álcázva félhangosan felnyögök, csak annyira észrevehetően, ahogy Tyler Durden vágja be a pornó képkockát a mesébe a vetítőteremben. A munkájába igyekvő nyurga vasutas azon morfondírozik a másikkal, hogyha belegondol, ezeket az eleve MÁV miatti késéseket tulajdonképpen túlórapénzben kéne elszámolniuk neki, és eljátszva a gondolattal kiszámolgatja, mennyi lenne ez forintban. Arra jut, hogy sok.
A nap a kocsi egyik ablakából időközben átért a másikba, döntésük revideálására kényszerítve azokat, akik eddig olyan biztosak voltak, hogy jobb vagy bal oldalra húznak. Lassan ideje újragondolni a lét eddig ismert szabályait, leltárt készíteni a bűnökről és az erőforrásokról is. Mint rutinos szafari vezető a gyanúsan csendes szavannán, úgy pásztázok körbe az önműködő ajtókkal zárt szűk kozmoszban, hogy felmérjem a túlélési esélyeimet. Adná magát, hogy építeni kezdjem a kapcsolatot a kalauzokkal, végül is, ha valakik tehetnek itt valamit, azok ők. Viszont a bennem élő kocaanarchista tudja, hogy a hatalomnak csak akkor érdemes puncsolni, ha fenn is marad, a két öreg meg alig áll a lábán. Nincs mese, ha eljön az idő, őket kell megenni először. Kell az energia, hiszen lehet, hogy nemsoká még a bolygót is újra be kell népesítenünk. E tekintetben körbenézve gyorsan megállapítható, hogy én vagyok idebent a legfiatalabb nőstény, akinek elméjét azonban megfertőzte a hanyatló Nyugat feminista őrülete és a fajfenntartás helyett sokkal inkább érdekelne az üzleti lehetőség, hogy startupot indítsak az egyetlen,mutatóban működő légkondiegységre, amelyre minden eltelt forró perccel hatványozottan növekszik a közigény.
Odakint minden csendes, bár a távolban esőfelhők gyülekeznek – legalább az ivóvízért nem kell majd harcolni. Ellenben sötétedik, és nem tudjuk, mit hozhat az éjszaka. Észrevétlenül kutatom, tapogatom, a táskámban lapuló tárgyak közül mi szolgálhat önvédelmi eszközként. Körömreszelő – tűz csiholására még jó lehet. Tampon – ha a benépesítés aktuálizálódik, erre nemigen lesz szükség. Zsebkendő – most megvagytok, szarháziak! Mind tudjuk, milyen állapotok uralkodnak egy vonat WC-jében, ezzel a birtokomban úgy térdre tudom kényszeríteni a papírra vágyókat, mint Kína a környező országait annak idején. Ha nem tudom elérni, hogy féljenek tőlem, elérem, hogy szükségük legyen rám.
Most Tatabányán vagyunk, ma vidám a banda. A nap is süt, az állomásról pedig a sok bokor és üresség után egy pláza látható (a Vértes – ahogy mi nevezzük). A közvetlen UV-sugárzást kosszal szűrő ablakunkból olyasfajtán nézünk a furcsa épületre, ahogy az űrhajóból kitekintő asztronauta, mikor egy fénnyel kivilágított nagyváros fölé ér: a civilizáció még sosem volt ilyen távol, mégis ennyire közel. Persze néhányunkban felbugyog a gondolat, hogy mennyi mindent vehetnénk, ha bejutnánk, de valójában mind tudjuk, hogy az a pénz, amivel anno útnak indultunk, mostanra alig-alig érhet valamit.
Valami mozgolódik, a vonat elindul, olyan határozottsággal, mintha többé nem akarna megállni. De hát az élet nem kívánságműsor: néhány perc múlva újra lecövekelünk. Ám ezúttal nem akármiért. Beérkezünk egy szembejövő, illetve –álló intercity mellé, amelyen egy csapat katasztrófaelhárító ügyködik, miközben a szerelvény előtt leszegett fejjel menetelnek családok, kétségbeesetten telefonálgató fiatalok és hátizsákos, megviselt emberek. Nem tudni, hogyan jutnak innen haza. Kiderül végre, miért álltunk eddig: a gyorsvonat nagy igénybevétele miatt leszakadt a felsővezeték. „Mer’ mindig csak az a rohanás!” - konstatálja a pocakos kalauz a társadalom, ha nem az egész világ iránt érzett csalódottsággal.
Mintha az egész viccbe illő történet csak erre a csattanóra várt volna, a vonat ezután végérvényesen megindul, innen már nincs visszaút. A járat hamarosan beérni látszik a Keletibe, és így lassan mi, utasok is elbúcsúzni kényszerülünk. Nosztalgiázunk egy keveset, belsős poénokat idézgetünk, megígértetjük egymással, hogy tartjuk a kapcsolatot. A jókiállású srácot két kisgyereke várja ugrálva az állomáson. A dauer sértetlen. A peronról kifelé sétálva néhányan örömükben sírnak, néhányan azért, mert legbelül tudják, hogy többé nem tudnak már visszailleszkedni a társadalomba.
Pár hét múlva meg olvassuk a hírt, hogy a nyurga kalauzt a sorozatos késései miatt kirúgták.
