Kevés annyira sokszor idézett mondata van Orbán Viktornak, mint az, amelyet 2018-ban mondott Strasbourgban. „Mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk.” Tudjuk persze, hogy az ikonikus fideszes kijelentések nem azoknak szólnak, akik átlátnak a szitán. Sokkal inkább azoknak, akik az elmúlt másfél évtized után még mindig görcsösen hinni akarnak egy olyan politikai közösségben, amely talán már alapításakor sem az volt, mint aminek kikiáltotta önmagát. Mára eljutottunk odáig, hogy ördögi retorikával belesulykolták a támogatókba a „mi” és az „ők” közötti éles megkülönböztetést. Fideszes olvasatban mindenki, aki nem az ő táborukat erősíti szóval, tettel – akárcsak a Trónok harca fantasyben a Mások – félelmetes, kapun kívül tartandó teremtmények.
Láthatja, aki nem egy kő alatt él, hogy az elhallgattatás a kormánypárt jól bevált technikája. Pénzük, hatalmuk megvan hozzá, mérleget mindössze arra használnak, hogy eldöntsék, elég jelentősnek tartanak-e egy ügyet arra, hogy foglalkozzanak vele. A Tisza párt pedig ilyen, hiszen potenciális veszély a hatalmukra. Most éppen Forsthoffer Ágnesre, a nemrégiben megválasztott harmadik alelnökre ugrasztották rá a sajtójukat. Egy pillanat alatt ment kukába a vele ápolt régi barátság, a feledés homálya borult arra, hogy évekkel korábban az állami irányítás alatt álló tévé néhányszor éppen ennek a turisztikai szakembernek a szállodájában forgatott. A napokban már odáig fajult a karaktergyilkosság, hogy a nő szüleit új oligarcháknak nevezték, akik egy „fullpanorámás” balatoni házban élnek. Hogy erről Forsthoffer azt mondja, az nem a családjáé, hanem éppenséggel egy felcsúti magánszemélyé, az lényegtelen apróság azoknak, akik haragudni akarnak valakire, aki arra vetemedett, hogy ne értsen egyet velük.