Nekem, ahogy vélhetőleg a legtöbb demokratikusan gondolkodó számára, a szélsőség mindig probléma és kihívás. Mit kezdjünk vele? A tiltás és ellehetetlenítés ellen minden liberális reflexem lázad, hiszen a szólásszabadság lényegét sértené, ha bárkit megakadályoznánk abban, hogy kifejtse véleményét. Ráadásul ez is fontos szelep a társadalom testén, és jobb, ha látjuk, halljuk az ezt képviselők által forgalmazott eszméket, mint ha a mélyben, titokban fejtenék ki áldatlan tevékenységüket. Ezért leginkább nem törődünk velük, marginalizáljuk őket. Számomra az antifa vagy épp Charlie Kirk önmagában enyhén nevetséges jelenség. De ne feledjük azt, hogy a derék német polgárok is bolond bugrisként viszonyultak a politikai porondon feltűnt Adolf Hitlerhez a húszas évek első felében, pedig akkor már tollba mondta a Mein Kampfot, a 20. századot alapjaiban felforgató nácizmus alapvetéseit.
Vajon ha visszamennénk az időben, meg tudnánk állítani a katasztrófát? Lenne hozzá eszközünk? A társadalmi normákban és a kultúrában bízó énünk vélhetőleg akkor is ártatlan őrültnek látta volna a leendő Führert, akit a sörpuccs idején még nem, a kristályéjszaka után már nem lehetett megállítani. Persze azóta kitaláltuk a gyűlöletbeszéd fogalmát, született szabályozás és törvény, de a gyakorlatban mindez nem nagyon működik.
Ma javarészt büntetlenül mondhat bárki bármit. Aztán olykor meglepődünk a következményeken.
Félreértés ne essék: mind az antifa budapesti ámokfutása, mind Kirk meggyilkolása olyan bűncselekmény, amelyet nem lehet igazolni semmiféle társadalmi „önvédelemmel”. Az erőszak, főként a gyilkosság nem politikai eszköz, ebben meg tudunk állapodni. Más kérdés, hogy a most angyallá sminkelt Charlie Kirk nemigen osztotta, hiszen ő például óvadékra gyűjtött a hívei körében a Nancy Pelosi otthonába betörő, annak férjét kalapáccsal megtámadó férfi kapcsán. És „csodálatos hazafinak” nevezte azt, aki esetleg lepengeti a pénzt, hogy a tettes (azóta ötven évre ítélték) szabadlábra kerüljön, bár később hozzátette, hogy nem tartja helyesnek a merényletet. De akkor miért csodálatos hazafi, aki kipengeti az óvadékot?
Csakhogy az effajta rémtettek korábban kezdődnek: nem a lövés dördülésével, nem a kalapács első ütésével. Hanem a szavakkal. A mérgezőkkel. Azt, hogy egy kommenthuszár nem mindig képes mérlegelni az általa fröcskölt szavakat, olykor megértem (nem mentem fel, de megértem), ám egy politikusnál ez a meló része. És felfoghatatlan, ha nem így van. Pont a Fico, a Trump és a Kirk elleni merényletek fényében tűnik esztelenségnek tovább poloskázni, amikor az elsőt is oly nehezen magyarázták ki. Most már világos: nem kellett volna. Orbán nagyon is azt érti alatta, amit. Nagyon is tudja, hogy vicceskedve a politikai ellenfelét és annak táborát dehumanizálja, amivel beláthatatlan és ellenőrizhetetlen folyamatokat indít el. Többször is kiengedi a szellemet a palackból. Ennyire nem érdeklik sem a közelmúlt, sem a történelem tanulságai? Ez már nem egy bolond bugris műve, hanem egy nagyon is számítgató miniszterelnök elévülhetetlen bűne.