Nunchi, avagy van mit tanulnunk

A nunchi egyfajta intuitív érzékenységet jelöl, és segít a másik ember érzéseinek, gondolatainak, nonverbális kódjainak értelmezésében. Hozzájárul az empátia kifejlődéséhez, hogy az egyén közösségben gondolkodjon, ne elszigetelten a maga érdekei határozzák meg a mindennapjait, a cselekedeteit.

Az első térben a csend és a nyugalom honába érkezünk meg. Azonnal tetten érhető a letisztultság. Az egymástól arányos távolságra elhelyezett képek közt sétálva megfogalmazódhat bennünk a látottak reprezentálta világszemlélet utáni vágy. Óhaj a nyugalom, a harmónia, a természet iránt. A nagy felbontású fekete-fehér fotókon két őselem, a víz és a föld változatos megjelenési formái közt találkozunk az abból merítő, azzal egyesülő, azt birtokába vevő emberrel. Nagyon megkapó fotó, amin egy férfi a növények fedezékében lehajtott fejjel és csukott szemmel látható. A természet, a Földanya ápol és eltakar. Ha hagyjuk.

A fotók azt a régóta hangoztatott, globális méreteket öltött, ökomozgalmakká sűrűsödött kijelentést erősítik, hogy a természet létezhet az ember nélkül, ám az ember nem létezhet a természet nélkül. A fotós, Moon Sang-wook úgy vélekedik, hogy az emberiség csak akkor képes leküzdeni a jelenlegi globális válságot, és fenntartható jövőt teremteni, ha harmóniában él a természettel. A keleti filozófiákban a Földet – sőt, az egész univerzumot – régóta élő, érző organizmusként látják, ami arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk: miként élhetnénk vele összhangban.

Kim Mi-kyoung fotói Jeju házait, fáit, kőfalait mutatják, és az ismerősség, az otthonosság érzését teszik próbára. Az elemek, az ember alkotta, alakította táj rendezettsége, rendezetlensége megbontja a határt a képzelet és a valóság között, s bátran megkérdőjelezi, melyik pont a miénk – elgondolkodtatóan, játékosan.

Park Byung-moon hosszú ideje örökít meg földalatti alagutakat és bányászfalvakat, s készített egy sorozatot a szállítószalagoknál dolgozó női bányászokról. Mint a leírásban olvasható, családi kötődés fűzi a bányászat világához. Ezért megengednék magamnak egy személyes megjegyzést. A fotók láttán nem tud nem eszembe jutni anyai nagymamám alakja, aki minden nap reggel négykor kelt, és iskolázottság híján, szegénységben élve egész életében virágot árult, és tartotta el ebből az egész családot. Ugyanaz mondható el róla, mint a képeken ábrázolt nőkről: erőt sugároznak, van tartásuk, olyannak fogadják el az életüket, amilyen. „A tökéletesség panasztalan” – írta Hölderlin. Csendes, a társadalmi-családi körülményeik által nehéz munkavégzésre kényszerült hősök.

Han Hee-joon fotói szintén az ember természeten elkövetett erőszaktevésére, az ember és természet között kötött szövetség ember részéről történő felbontásának súlyos, az egész bolygót fenyegető következményeire reagálnak. Ezt a tragikumot a művész a műanyagon keresztül hozza hozzánk közelebb. A műanyag, amely kezdetben jó szolgálatot tett az embernek, lassacskán az egész Földet elborította, és az újabb kutatások bizonyítják, hogy a vízkészletbe bejutva károsíthatja az emberi egészséget. A művészt idézve: „...az ember által létrehozott anyagok ironikus módon az élet fenyegetésévé válnak.” „...azok az anyagok, amelyek egykor a mindennapi kényelem szimbólumai voltak, ma már a környezet pusztulását gyorsítják fel.” Az anyagiság átalakulása képei ezt a drámaiságot ragadják meg.

Jang Jong-woon Fiatal évek emlékei fotóin a katonaság emberi pillanataiba nyerhetünk bepillantást. Maga az alkotó 1987 és 1989 között szakaszparancsnokként szolgált. A képek jóval később, 2023-ban kerülhettek nyilvánosságra, mivel a katonai rezsim alatt tiltották, hogy bármilyen kép nagyobb közönség elé kerülhessen a katonák mindennapjairól. Ez az első, a besorozott koreai katonákról egy tiszt által készített dokumentarista sorozat. Emberek az embertelenségben, a szabályok közé szorított mindennapokban.

A hazai fotóművészet egyik emblematikus alakja, a világ számos pontján megfordult nyolcvankét éves Benkő Imre nevéhez olyan albumok kötődnek, mint az Acélváros, a Szürke fények vagy az Arcok címűek. Az itt kiállított képei 1984-ben és 1989-ben készültek Észak-Koreában, tanítványa, Molnár Zoltán dél-koreai fotói 2023-ra datálódnak. Izgalmas látványt nyújt a különböző időpontokban megszületett fotósorozat. Életképek, alakok, lakásbelsők, a tömegben elvesző egyén, a személytelenségben feloldódó személyiség, a diktatúra itt-ott hol látványosan, hol kevéssé látványosan feltűnő jelei, motívumai, életek és töredékei. (Valahol Koreában).

A kiállítás anyaga érzékletesen, helyenként líraian, máshol dokumentumszerűen, minden harsányság vagy vádaskodás elkerülésével mondja el halkan, de jól érthetően, hogy egyrészt az ember durván és erőszakosan hatolt be a természet terébe, romokat hagy maga mögött, anélkül, hogy helyrehozná az okozott károkat. Jaan Kaplinski költő szerint: „…az embernek magának kell eltüntetnie a saját életfonalait és élethulladékait: a természet képtelen őket olyan gyorsan eltüntetni, mint ahogyan kellene.” Másrészt a bajok felismerésével sejteti a reményt, hogy az ember még tehet a természetért, s a természeten át önmagáért. Nincs minden veszve.

Az alkotók részéről majd mindegyik fotó rendkívül szép összefonódása a személyességnek, az intimitásnak, nem egy társadalmi kérdésnek, jelenségek közti viszonynak, egy-egy globális problémának. Ezek együtt maradandó élményként rögzülhetnek, s elindíthatnak egy szemléletformálást bennünk, hálával tölthetnek el, hogy eddig a természet csak a javaiból adott nekünk.