Eltáncolt életmű

El Kazovszkij neve garancia arra, hogy az ember izgalmas kiállítást fog látni, így nem véletlenül telt meg a budapesti Godot Galéria tere a Bálványimádás című tárlat megnyitóján, melyen a 2008-ban elhunyt orosz származású magyar képzőművész sötét hangulatú alkotásait lehetett megnézni.  A művek tizenkét magángyűjtőtől érkeztek, akik személyes, baráti viszonyban álltak a művésszel. És bár a Godot Galéria szerény tere egy ekkora életművet csak sűrítve képes bemutatni, a látogató mégis képet kaphat El Kazovszkij magánmitológiájáról. A műveken feltűnnek ismert alakjai, motívumai, mint a torzók, a hattyúk, a balerinák, a Vénuszok vagy a kutya alakú, úgynevezett vándorállatok. De szerda este nemcsak a festmények miatt volt érdemes betérni a Godot-ba, hanem mert Gergye Krisztián táncművész rendhagyó performanszot adott elő, mellyel megidézte a festő világát. A táncos egyrészes, fekete ruhadarabokból összevarrt viseletben lépett a „színpadra”, azaz a kiállítótérbe, ahol a sűrű tömegben fokozatosan haladt előre, ám ruhája az arcát is elfedte, így útja során a nézőkbe kellett kapaszkodnia. És közben olyan érzést keltett, mintha ez egyik festményből bújt volna elő, hiszen a fekete ruha megidézte a vándorállatokat, az egyik, piros ragasztószalaggal összekötözött lába és a balettcipője pedig a képeken feltűnő táncosokat.

Gergye Krisztián produkciója tartogatott még meglepetéseket: arcáról lekerült a fekete ruhadarab, de alatta egy jávai maszk „mosolygott”, és érezhető volt, hogy táncmozdulatai is megváltoznak, kecsesebbé válnak, mintha időközben identitást váltott volna. Aztán letépte magáról a szalagot, és tovább haladt a közönségben, ismét vállakba, kezekbe kapaszkodva, majd az álarc is lekerült, Gergye pedig körbe-körbe haladt a galéria terében, mígnem  csúcsos fejfedőt, egy tradicionális jávai koronát vett fel, és Csajkovszkij A hattyúk tava című balettjéből A hattyúk táncára fejezte be az előadását.

– Én eléggé átélem El Kazovszkij univerzumát és magánmitológiáját, és nagyon sok kiállításán performáltam – mondta lapunknak a produkciója után Gergye Krisztián, majd folytatta: – Én tradicionális jávai táncot tanultam Indonéziában, Kazo pedig arról volt híres, hogy rendszeresen járt ebbe a dél-kelet ázsiai országba, ahol táncokat nézett. Így miután visszajöttem Indonéziából, 2001-ben a Műcsarnokban rendezett kiállításán is egy jávai táncot adtam elő, úgyhogy volt közöttünk egy nagyon erős baráti és művészi kapcsolat, és boldog voltam, hogy ebbe a magánmitológiába én is beléphettem – mondta a táncos, aki a Godot-ban tartott performanszával azt akarta kifejezni, hogy továbbra is a testében hordozza azokat az archetipikus figurákat, melyeket a képzőművész teremtett a képzeletében és a vásznakon. – Kazo folyamatosan életben tartotta a képein ezeket a lényeket, amelyek élnek tovább bennünk, számomra pedig fontos, hogy ez az univerzum a művész halála után is élő maradjon. Igaz, kicsit titokzatosabb, kicsit rejtelmesebb már, de továbbra is él, és nagyon jó megnyugodni és létezni benne, hogy elmeneküljünk ebből a hétköznapi borzalomból, amiben vagyunk. Mert Kazo világában az ember felismeri, hogy a létezésének mégiscsak van valami értelme – véli a táncos, aki szerint Kazovszkij művészete azt is „megtanítja” a befogadónak, hogy nem kell szégyellni az érzékenységet, hanem pont az ad erőt az embereknek.