Szerencsére az élet megy tovább a maga pimasz természetességével. Én amúgy bírom ezt a pimaszságot, ha tehetném a Queen emlékezetes dalát, a Show Must Go On-t is, amit annak idején elszoruló szívvel énekeltünk Mercury végzetes betegsége miatt, jóval rockosabbra és pattogósabbra venném, inkább indulónak, mint balladának. Onnan jut most mindez eszembe, hogy Duska elkezdte a gimnáziumot, ami máris rengeteg új dilemmával, feladattal és megfontolandó kérdéssel jár. Hová üljön az osztályban? Ki mellé? A régi suliból ismert lányok mellé, vagy keressen egy új barátot máris az első nap? Mennyire baj, ha egy tanár nem az első pillanattól szimpatikus? Hogyan kezelje azt, ha valaki szigorúbb, mint amit eddig megszokott? Már az első hetekben meg kell tenni mindent, hogy elkezdje szövögetni a régi osztályában megszokott közösségi hálót, vagy hagyni az időt, hogy az besegítsen?
A gimi nagy előnye viszont, hogy érezhetően nagyobb önállóságot nyújt és vár is el. Hál’ istennek ez találkozott Duska igényeivel, aki igencsak kedveli, hogy megnőtt a mozgástere, kártyával csippenti le a menzán az előre megrendelt ebédet, majd miután bekapta, szalad is az udvarra, ahol különféle sportszereket (például foci- és kosárlabdát) lehet kölcsönözni tanítás után, és akkor máris jöhet a nagy csapatépítő haddelhadd. Mi ebből a világból már jóval kevesebbet látunk, és ennek a nagyját is csak az ő szemüvegén keresztül, az ő elbeszélése révén. Fontos hát finoman ápolgatni a meglévő kommunikációs csatornát (a közös vacsora kiváló terepe ennek), amíg a kamaszkor el nem zár mindent, hogy majd csak morgásokra és félszavakra szorítkozzunk. (Bár a nejemmel, mint minden naiv szülő, igencsak bízunk benne, hogy a mi nyitott, kedvesen fecsegő gyerekünket ez a kór nem sodorja majd el. Bár pont ez lenne a dolga.) Az újdonságokat viszont jó megbeszélni, kitárgyalni, tanácsot kérni, aztán legfeljebb nem megfogadni. Sejtjük, hogy a történéseknek vannak elhallgatott oldalai is, amelyek leginkább az iskolai büfével és az édességekkel függenek össze, de valahogy ezt is igyekszünk menedzselni, sporttal, mozgással ellensúlyozni.
A függetlenség velejárója, hogy máris felmerült: nem kaphatna valamikor mobilt. Ezt mi mostanáig húztuk-halasztottuk, és legszívesebben még így tettünk volna egy ideig, de elég volt a már-már könnyes szempár, hogy felfogjuk, a kérés nagyon is indokolt. Pumacipő-effektusnak hívom én ezt magamban. A nyolcvanas évek végén az apám ízlése szerint vásárolt bőrcipőkben (ő félcipőnek hívta) jártam. Én otrombának láttam, ő viszont a polgári ízlés természetes elemének. Nagyjából bele is törődtem ebbe addig, amíg a suliban az egyenruhák alatt meg nem jelentek az első hófehér Puma-cipők. Magyarországról vagy még távolabbról érkeztek, rokoni vagy egyéb kapcsolatok kellettek hozzá, hogy gond nélkül átjussanak a határon. Addig nem is gondoltam volna, hogy nekem szükségem lenne ilyesmire, pedig már elsőre is vonzónak tűnt: kecsesnek, légiesnek, a nyugati világ kacsintásának. Amikor már az osztály háromnegyede ebben járt, én is hasonló szempárral fordultam anyámékhoz: valahonnan teremtsenek elő egy párat, vagy hamarosan én leszek a legbénább lúzer (ezt nem így mondtam) az apám kattogós, nyikorgós bőrcipőiben. Végül nagyapám kishatárátlépője mentette meg a státuszomat. És még szerencsém is volt: bár fehéret kértem, hiszen ilyen volt mindenkinek, feketét kaptam, amitől elsőre kiakadtam, de aztán rájöttem, hogy micsoda lehetőség rejlik benne. Egyrészt ilyenje senkinek sem volt, másrészt nem kellett mindennap alaposan átsikálni. (Érdekes, a mánia a cipőtisztítást is hirtelen más megvilágításba helyezte.)
Ha kimarad, lemarad, mondja ezt a marketing nyelvén a reklám. És Dusi arcán is ez a félelem tükröződik: mivel szinte mindenkinek van, ő kevesebbnek tűnik most az okosórájával. Kisfiúbbnak. Azért nem kütyümentes az élete (nem az őserdőben élünk), nemrég kapott tabletet, a hónap végén pedig ő is, mint minden gimis, megkapja az itteni oktatásügyi minisztérium biztosította laptopot. De a mobil az más! És lássuk be, ebben igaza van. Percenként mutatunk erre számtalan rossz mintát a gyerekeink előtt a mi kis visszafogott, hogy ne mondjam, polgári függőségével.
Természetesen beleegyeztünk, és nem is próbáltuk (azért mégis) kitolni karácsonyig. Én csak annyit kértem tőle: ne hagyja, hogy az okostelefon buta módon elvegye tőle a világ iránti kíváncsiságát, mert az pótolhatatlan veszteség lenne. Ha beszippant, akkor már a megszokott környezetét is a képernyőn keresztül, a szelfik, rövid-videók és végeláthatatlan csevegések nyelvén határozza meg, miközben a világ mindegyik érzékszervünknek készült, nem csak a szemnek. Miért kellene ezt a most megnyílt birodalmat úgy felfedezni, hogy közben csak a lába elé néz? Vagy megelégszik annyival, hogy lő egy szelfit mintegy dokumentálva és ezzel meg is spórolva a kalandokat?
Azt hiszem, megértette. De bízom az alapozásban is. Abban, hogy megmarad mulatságosnak az a kép, ahogy négy-öt kamasz egymástól pár méterre állva, a falnak dőlve mobilozik, néha egymással is. Az élet helyett.
