Az elmúlt másfél évszázadban Magyarország – kényszerítve, vagy önként - a legrosszabb szövetségi rendszerek része volt. Nacionalista rezsimek a trianoni katasztrófából veszedelmes következtetéseket vontak le. Mussolini és Hitler fasiszta rendjének alárendelt vazallus-szövetségeseként ellenségesen álltak szemben a Nyugattal. A rossz vezetés hatalmas veszteségeket okozó háborúkba sodorta az országot. Az I. világháborúban másfél millió katona sebesült meg és több mint 550.000 ember veszítette életét. Negyedszázad sem telt el, és az újabb világháború áldozatainak száma megközelítette az egymillió főt. A magyar gazdaság építésében jelentős szerepet játszó zsidóság jó részét megölték.
A földtelenség és nyomor elől tömegek menekültek el az országból, de a „kitántorgás” ezzel nem ért véget. A háborút követő években több mint 100 ezren, s amikor évtizedes bezártság után 1956-ban ismét lehetőség nyílt az ország elhagyására, újabb 200 ezren távoztak Nyugatra. Ez a folyamat nem akar véget érni. Orbán Viktor kormányzásának másfél évtizede alatt, 2010 és 2024 között több mint újabb félmillió magyar települt át Nyugatra.
Magyarország a modern korszak másfél évszázadának végére megrekedt a közepes fejlettség szintjén. Az adatok azt mutatják, hogy – egy főre számítva - az 1870 és 1990 közötti 120 év során a Nyugat iparosodott jövedelme megkétszereződött, Magyarországon viszont – a felzárkózás jegyében – a jövedelmi szint az ötszörösére nőtt. Az 1867. évi kiegyezést követő öt évtized idején Magyarország modern országgá vált.
Az előrehaladást még jobban tanúsítja az iskolázottság terjedése. 1869-ben a népességnek még bő kétharmada volt analfabéta, 1910-ben viszont a 6 évesnél idősebb népesség 69 százaléka, a Trianon utáni Magyarországon pedig 80 százaléka tudott írni és olvasni. A XX-XXI. századokban azonban már nem az írni-olvasni tudás a döntő országépítő emberi tényező: a felsőfokú végzettség tömeges elterjedése vált szükségessé. Ebben a II. világháború után történt áttörés. 1941-ben kereken 263 ezer felsőfokú végzettséggel rendelkező ember élt az országban, de számuk 1990-re közel megháromszorozódva 723 ezerre növekedett, majd a 1990 és a 2010-es évek között több mint kétszeresére, 1.7 millióra ugrott.
A rendszerváltás után, 1990 és 2024 között azonban a gazdasági növekedés lefékeződött: az alig több, mint háromszorosra növekvő magyar gazdaság már nem tudott felzárkózni, hiszen alig-alig haladta meg a Nyugat háromszoros növekedését. Magyarország megtorpant az Európai Unió jövedelmi szintjének a fele és Nyugat-Európa átlagszintjének az egyharmada körül. Ez egyértelműen utal a közepes fejlettség csapdájára, ami azt jelenti, hogy egy ország az alacsony jövedelem szintjéről (amit ma Európában a Balkán és Kelet-Európa átlagosan 11 ezer dollár egy főre jutó nemzeti jövedelme fejez ki) felkapaszkodik ugyan a közepes jövedelem szintjére, de ott megreked, és nem tud átlépni a magas jövedelmű országok közé. (Ez utóbbi európai országok átlagjövedelme – ismét egy főre számítva – több mint 73 ezer dollár, szemben az alig több mint 23 ezer dollárnyi magyarral.)
Több európai ország járta be az utat az alacsony fejlettségi foktól a közepesig. Hogy innen tovább tudott-e jutni, az egy sor követelmény teljesítésétől függött. Felismerték-e, hogy a gazdaság mely ága kínál jobb lehetőségeket? Megvoltak-e a fejlesztés technológiai feltételei? Legalább ilyen fontos, hogy megvoltak-e a fejlesztés oktatási feltételei, vagyis rendelkezésre állt-e az a szakembergárda és megfelelő tudásszintű munkaerő, amely tovább tudta lendíteni a fejlődést? Megvoltak-e az innováció feltételei? Megfelelő volt-e a pénzügyi rendszer? Milyen volt az ország egészségügyi ellátása? Csak a legfontosabbakat említve. Finnország és Írország sikerrel vette ezt az akadályt, s mindkettő eljutott a magas fejlettségi fokra, sőt, Írország Európa élére tört.
1990 után Magyarország nagy reményekkel és előnyös helyzetből indult – ha a többi kelet-közép-európai országgal hasonlítjuk össze. Néhány éven át első helyen állt a modern átalakulás követelményeinek megvalósítása terén, de ezt követően megtorpant.
Ez a megrekedés a közepes fejlettségi fokon annál is tragikusabb, mivel Magyarország modern történelmének legutóbbi másfél évszázada során még soha nem volt olyan objektíve kedvező helyzetben, mint napjainkban. Egy integrálódó, unióba formálódó demokratikus Európa egyenjogú és -rangú tagja, az EU vámmentes közös piacán értékesíti a magyar export 80 százalékát. Sőt, egy közös katonai-védelmi rendszer biztosítja békéjét. Az EU és közös valutája, az euró olyan lehetőségeket ajánlana, amelyek soha korábban nem nyíltak még meg az ország számára. Mindezek mellett az EU hatalmas, évente a magyar nemzeti jövedelem 3-5 százalékával megegyező, a csatlakozás óta egy csillagászati összeget jelentő, mintegy 23.000.000.000.000 (23 ezer milliárd) forint támogatást folyósított Magyarországnak. Az ország beruházásainak több mint felét (56 százalékát) az unió tagországai biztosítják. Ezek teremtették meg a magyar autóipart, az ország legfőbb exportszektorát. Túlzás nélkül mondható, hogy ilyenre alig volt példa a történelemben. Az elmúlt évtizedek magyar gazdasági növekedése, s ezzel a lakosság anyagi helyzetének javulása túlnyomóan ennek köszönhető.
Megvallom, józan ésszel nehéz felfogni, hogy a kormányrudat 2010 óta folyamatosan a kezében tartó Orbán Viktor EU-ellenes politikát folytat és Európa ellenségeivel szövetkezik. Nyilatkozataiban gyakran vádolta az uniót „gyarmatosító” politikával, szövetségest pedig a területhódító Putyin orosz és az Európa-ellenes Trump amerikai elnökben keres. A putyini Oroszország által megtámadott Ukrajnát ellenségesen kezeli: „A birodalom nem segíteni akar Ukrajnán, hanem gyarmatosítani akarja. A gyarmatosítás eszköze a háború.” A „birodalom”, amiről Orbán beszél – félreértés ne essék –, nem Oroszország, hanem az Európai Unió. „Ahogy a nemzet örök – mondta –, úgy a birodalmak se változnak. Félhold, sas, csillag, vörös vagy uniós sárga, a birodalom csak hódoltságot és örökös tartományokat akar.” A „nemzet örök”, állítja, holott történelmi közhely, hogy csak a XVIII. század utolsó évtizedeitől beszélhetünk nemzetállamról. A birodalmakról szólva pedig párhuzamot von a török hódoltság, a náci megszállás, a sztálini alávetés és az unió „tartományait alávető” politikája között.
Orbán nyilván tudja, hogy az EU-ból szabad a kilépés. 2020. január 31-én, 47 évi tagság után Nagy-Britannia a lakosság többségének támogató szavazatával – ma már ők is látják, hogy lábon lőve önmagát – kilépett az unióból. Ha az EU olyan rossz, mint amilyennek Orbán állítja, miért nem követi ezt a példát? Miért nem lép ki az unióból, amelyhez Magyarország önként csatlakozott az akkor még liberális-demokrata Orbán vezette Fidesz egyetértésével? Vajon mivel magyarázható, hogy a durva, mindennapi EU-ellenes uszítás ellenére a magyar lakosság túlnyomó többsége a tagság híve? Négy évvel ezelőtt a magyar lakosság 76 százaléka, 2025-ben 79 százaléka voksolt az EU-tagság mellett. Az orbáni mocskolódás csak saját pártján belül mutat valamelyes eredményt: négy éve a Fidesz-szavazók 84 százaléka, 2025-ben viszont csak 69 százaléka támogatta az EU-tagságot. Igaz, ez is túlnyomó többség. Az ellenzéki szavazóknak pedig ma 96 százaléka a tagság híve. Jól tudják, miért. Egy diktátor minderre fütyülhetne. Orbán azonban nem akar kilépni. Jól tudja, miért.
Magyarországnak az elmúlt évszázadban sok tragikusan rossz kormánya volt. A Hitler és Mussolini iránt rajongó Gömbös Gyula (akinek legnagyobb büszkesége volt, hogy mellbősége azonos Mussoliniével), háborús bűnösök, mint az országot háborúba rántó Bárdossy László, tömeggyilkosok, mint a „nemzetvezető” Szálasi Ferenc döntöttek az ország sorsáról. Orbán ugyan nem hasonlítható hozzájuk, de békeidőben, kedvező nemzetközi lehetőségek között, kevés olyan gyenge kormányt találunk, mint a nagy lehetőségeket elszalasztó, az Európába való szerves beépülést elmulasztó, sőt megakadályozó Orbán-rezsim. Az idő vasfoga...
