Reggel kibújtak a kukatároló melletti, sötét, dohos szégyenszoba-konyhából – ami uszkve tizenegykét négyzetméter lehetett –, és együtt indultak útnak, Isten tudja hová, de mindig kézen fogva.
Egymást támogatva bandukoltak Józsefváros utcáin télen-nyáron, reggel-délben, de kora délutánra minden nap hazatértek – kézen fogva, még a kapunyitást is együttesen intézték két másik, szabad kezüket párhuzamosan használva az aktushoz.
Egymáson kívül nemigen álltak szóba senkivel, mégis mindenki számon tartotta őket, mintegy az összetartozás szimbólumaként érzékelve jelenlétüket.
Teltek a hetek, múltak a hónapok, évek jöttek, a nővérek meg kézen fogva mentek a dolgukra, földszintes aliglakásuk ajtaját egyáltalán be nem zárva. Hogy vakon bíztak-e az őket körülvevő világban, vagy csak nem volt tőlük mit elvenni, esetleg még kulcsa sem volt a penészes-dohos helyiségnek, sosem derült ki.
Mindaddig nem volt feltűnő a jövés-menésük, amíg egy házbeli pletyka el nem terjesztette, hogy a nővérek egyikét egyedül látták elindulni otthonról egy szép, nyári reggelen.
Mindenki Cica nénije az elsőről, jól értesülten mondta, hallotta éjjel a mentőt, biztos az vitte el a nővérek másikát. A szembeszomszéd rálegyintett, ugyan már! bent fekszik a lakásban holtan az egyik, a másik nem engedi elvitetni.
Igen, igen, kontrázott hozzá Marcsika, a harmadikról, a kukásember is mondta, milyen furcsa szagokat érzett a reggeli kukaürítéskor. Egy fenéket! Buta fehérnép! – mérgelődött a nyolcvanéves Bartha ügyvéd –, ha az egyik egyedül ment, hát egyedül ment, nem kell rögtön messzemenő következtetést levonni a dologból – toppantott a lábával, de mikor nem látta senki, aggódva tekintgetett a földszintre, az ecetfa lombjával árnyékba borított udvarrész felé.
