Mellette másik kis tábla: ha bármilyen ismeretlen tárgyat találnánk, nem szabad hozzáérni, veszélyes lehet. Nehezen tudom elképzelni, hogy a mániákusan biztonsági rendszereket felállító országban bármilyen veszélyes tárgy egy sétaútra kerülhet, de sosem lehet tudni. Érdekes ez az ország, a gyerekeimet nem engedték ki a hóba, nehogy valaki elcsússzon, nekem meg azt parancsolta egy munkavédelmis idióta, hogy sisakban kell egy villanykörtét kicserélni, egy kolléga biztosításával.
Mellette meg, most olvasom, hogy Skócia lett Európa drogfővárosa, s olyan elhízott és látványosan lerobbant a populáció egészségügyi okokból, hogy nem tudom mire vélni. A fő veszélytől nem is akarják, tudják megvédeni a népeket.
Ahogy a gyerekeimmel felmászom egy dombhátra, nézem a lőtér kanyargós domborulatait. Lövészpályák lőállásokkal, ahol a gyakorlatozók 600, 500,400 méterről lőnek célba. Van két fő pálya, mellette pár kiszolgáló épület. Kiírva, tilos fotózni, pár kamera állvány, parkoló.
Ukrajnában egy faszi, négy kilométerről lőtt le egy oroszt a mesterséges intelligencia segítségével. Hogy fejlődik világunk.
Gyerekkoromban tőlünk valami 4 kilométerre két hatalmas gyakorló és lőtér volt Felnémet határában. A lőtereken volt egy hatalmas torony a vezérkarnak megfigyelő állásként, futóárkok, tankállások, tankcsapdák, bunkerek vasbetonból, kötélpályák és minden, amit az ember el tud képzelni egy ilyen helyen. A dombtetőn volt pár kiszuperált páncélos, az egyik tornyát még lehetett manuálisan mozgatni. Volt repülőgép makett is, vegyvédelmis épületek ami mellett a gyakorlatozások után, mikor teljesen kihalt volt a táj, mi rendszeresen megdézsmáltuk a maradékot. Egy-egy nagyobb hadgyakorlat után éles lőszert, köd gránátokat, álca gránátokat, gyakorló gránátokat , gázálarcot, ruhákat és bármilyen ismeretlen tárgyakat lehetett lelni. Ezek felbecsülhetetlen kincset jelentettek a nyolcvanas években egy csapat kiskamasznak. A lőszert tűzbe vetettük és lapultunk az árokban, az álca gránátot szétszedtük és apránként használtuk fel. Ha csak egy kis tenyérnyit is meggyújtottunk ebből a maró, kémia szertárt idéző szürke galambfos állagú valamiből, olyan egybefüggő ködöt generált, hogy elárasztott egy egész völgyet. A köd egyben mozgott, halálra lehetett vele ijeszteni a szántókon dolgozó parasztokat, akik dermedten nézték a horror filmet idéző jelenséget. Gondolom háború esetén ilyen ötkilós gránátok százait lőtték ki, és a fedés alatt mozoghatott egy egész hadosztály. A színes jelzőrakétákat is berheltük, az egyik Lajos arcába robbant, nem sok haja maradt, de szerencsére szeme világa megmaradt. A lőtéren mindent kipróbáltunk, a kötélpályákon csüngtünk 20 méter magasban, természetesen biztosítás nélkül. Csörlőn csúsztunk le és föld alatti kúszó árkokban feküdtünk. Mai napig nem értem, hogy hogyan nem lett semmi bajunk, soha senki nem sérült meg a nagyszámú galerinkből. Biztos ez is benne van, hogy a mai napig, elég szellősen veszem a biztonsági előírásokat, mert megtanultam vigyázni és félni, de csak okkal, utcai verekedésekben, barlangokban, lőtéren és suliban. Olyan ez, mint amikor Márainak panaszkodott egy svájci nő, hogy nem volt minőségi csoki a háború alatt, Márai meg úgy nézett rá, mint amikor gyomorrákosnak panaszkodik a gyermek, mikor babája hasa felfeslett és segítséget kér a betegtől. Én is így nézem, ezt a keltetőben tenyésztett brigádot, itt a UK-ben. Nem nevetem ki őket, de sajnálom, hogy nem ismerik az élet savas, borsos részét és az extrémitásukat, infantilis tetoválások és tivornyák teszik ki, meg focimeccsek. Sokszor furcsán néznek rám, mikor kacagok rajtuk, meg az előírásokon, de nekik nem vadászott géppisztollyal a nagybátyjuk a hadseregben Mezőkövesd mellett és nem a részeges bakter főzte meg nekik a húst, meg adta el suttyomban a maradékot vodkáért a helyi laktanyában. Aki nem ilyen világból jön, tényleg nem tudja ezt a féle Macskajaj feelinget elképzelni. Azt sem tudom elképzelni, hogy egy afganisztáni, iraki, vagy szudáni mit láthat ebből a világból. Nekik aztán, teljesen más filmet fűzött be a mindenható. Nevetnek rajtunk? Vagy szörnyülködnek a pazarláson? Ki tudja? Az afgán nő talpig csadorban siet hat gyerekkel, átlátszó ruhában álló, cigiző, felfújt ajkú nő nézi a buszmegállóban.
A sors fintora, hogy rá pár évre, valami 20 lehettem, a családom kiköltözött az egykori lőtér mellé. Új utcák, közművek nőttek ki a földből, az egykori legelők és szántók beton utcák, kiskertek és középosztálybeli lakóövezetek lettek. Felmentem néha a dombtetőre. Minden eltűnt. Csak egy bunkert találtam meg, de az ócskavasat elszállították, a lövészárkok elenyésztek, a toronynak a helye sincs meg, tankcsapda és kötélpálya is már csak az én fejemben létezik. Az egykori barátok, akikkel itt nevettünk, futottunk az öt kilós bombákkal a hátizsákban a cigánytelep támadó lakói elől (akik a lőtér mellett éltek...), már részben nincsenek is életben. Az egyikük, aki viszont jól van, ott lakik szüleim házától valami 300 méterre, szintén a mező mellett. Kíváncsi vagyok, mikor kinéz hátra, neki vajon eszébe jut e az egykori kaland?!
Mikor megtaláltam a fűvel igencsak benőtt bunkert, ami korábban az egész völgyet uralta három lőréssel, kiültem a tetejére, onnan néztem szerteszét. Végül fújtam egy graffitit benn, egy katona fekszik és a kiírás, Home, sweet, bomb. Elég jó lett. Már ezt a bunkert sem láttam valami 15 éve, lehet már a graffitim is lekopott.
