Mellette másik kis tábla: ha bármilyen ismeretlen tárgyat találnánk, nem szabad hozzáérni, veszélyes lehet. Nehezen tudom elképzelni, hogy a mániákusan biztonsági rendszereket felállító országban bármilyen veszélyes tárgy egy sétaútra kerülhet, de sosem lehet tudni. Érdekes ez az ország, a gyerekeimet nem engedték ki a hóba, nehogy valaki elcsússzon, nekem meg azt parancsolta egy munkavédelmis idióta, hogy sisakban kell egy villanykörtét kicserélni, egy kolléga biztosításával.
Mellette meg, most olvasom, hogy Skócia lett Európa drogfővárosa, s olyan elhízott és látványosan lerobbant a populáció egészségügyi okokból, hogy nem tudom mire vélni. A fő veszélytől nem is akarják, tudják megvédeni a népeket.
Ahogy a gyerekeimmel felmászom egy dombhátra, nézem a lőtér kanyargós domborulatait. Lövészpályák lőállásokkal, ahol a gyakorlatozók 600, 500,400 méterről lőnek célba. Van két fő pálya, mellette pár kiszolgáló épület. Kiírva, tilos fotózni, pár kamera állvány, parkoló.
Ukrajnában egy faszi, négy kilométerről lőtt le egy oroszt a mesterséges intelligencia segítségével. Hogy fejlődik világunk.
Gyerekkoromban tőlünk valami 4 kilométerre két hatalmas gyakorló és lőtér volt Felnémet határában. A lőtereken volt egy hatalmas torony a vezérkarnak megfigyelő állásként, futóárkok, tankállások, tankcsapdák, bunkerek vasbetonból, kötélpályák és minden, amit az ember el tud képzelni egy ilyen helyen. A dombtetőn volt pár kiszuperált páncélos, az egyik tornyát még lehetett manuálisan mozgatni. Volt repülőgép makett is, vegyvédelmis épületek ami mellett a gyakorlatozások után, mikor teljesen kihalt volt a táj, mi rendszeresen megdézsmáltuk a maradékot. Egy-egy nagyobb hadgyakorlat után éles lőszert, köd gránátokat, álca gránátokat, gyakorló gránátokat , gázálarcot, ruhákat és bármilyen ismeretlen tárgyakat lehetett lelni. Ezek felbecsülhetetlen kincset jelentettek a nyolcvanas években egy csapat kiskamasznak. A lőszert tűzbe vetettük és lapultunk az árokban, az álca gránátot szétszedtük és apránként használtuk fel. Ha csak egy kis tenyérnyit is meggyújtottunk ebből a maró, kémia szertárt idéző szürke galambfos állagú valamiből, olyan egybefüggő ködöt generált, hogy elárasztott egy egész völgyet. A köd egyben mozgott, halálra lehetett vele ijeszteni a szántókon dolgozó parasztokat, akik dermedten nézték a horror filmet idéző jelenséget. Gondolom háború esetén ilyen ötkilós gránátok százait lőtték ki, és a fedés alatt mozoghatott egy egész hadosztály. A színes jelzőrakétákat is berheltük, az egyik Lajos arcába robbant, nem sok haja maradt, de szerencsére szeme világa megmaradt. A lőtéren mindent kipróbáltunk, a kötélpályákon csüngtünk 20 méter magasban, természetesen biztosítás nélkül. Csörlőn csúsztunk le és föld alatti kúszó árkokban feküdtünk. Mai napig nem értem, hogy hogyan nem lett semmi bajunk, soha senki nem sérült meg a nagyszámú galerinkből. Biztos ez is benne van, hogy a mai napig, elég szellősen veszem a biztonsági előírásokat, mert megtanultam vigyázni és félni, de csak okkal, utcai verekedésekben, barlangokban, lőtéren és suliban. Olyan ez, mint amikor Márainak panaszkodott egy svájci nő, hogy nem volt minőségi csoki a háború alatt, Márai meg úgy nézett rá, mint amikor gyomorrákosnak panaszkodik a gyermek, mikor babája hasa felfeslett és segítséget kér a betegtől. Én is így nézem, ezt a keltetőben tenyésztett brigádot, itt a UK-ben. Nem nevetem ki őket, de sajnálom, hogy nem ismerik az élet savas, borsos részét és az extrémitásukat, infantilis tetoválások és tivornyák teszik ki, meg focimeccsek. Sokszor furcsán néznek rám, mikor kacagok rajtuk, meg az előírásokon, de nekik nem vadászott géppisztollyal a nagybátyjuk a hadseregben Mezőkövesd mellett és nem a részeges bakter főzte meg nekik a húst, meg adta el suttyomban a maradékot vodkáért a helyi laktanyában. Aki nem ilyen világból jön, tényleg nem tudja ezt a féle Macskajaj feelinget elképzelni. Azt sem tudom elképzelni, hogy egy afganisztáni, iraki, vagy szudáni mit láthat ebből a világból. Nekik aztán, teljesen más filmet fűzött be a mindenható. Nevetnek rajtunk? Vagy szörnyülködnek a pazarláson? Ki tudja? Az afgán nő talpig csadorban siet hat gyerekkel, átlátszó ruhában álló, cigiző, felfújt ajkú nő nézi a buszmegállóban.
A sors fintora, hogy rá pár évre, valami 20 lehettem, a családom kiköltözött az egykori lőtér mellé. Új utcák, közművek nőttek ki a földből, az egykori legelők és szántók beton utcák, kiskertek és középosztálybeli lakóövezetek lettek. Felmentem néha a dombtetőre. Minden eltűnt. Csak egy bunkert találtam meg, de az ócskavasat elszállították, a lövészárkok elenyésztek, a toronynak a helye sincs meg, tankcsapda és kötélpálya is már csak az én fejemben létezik. Az egykori barátok, akikkel itt nevettünk, futottunk az öt kilós bombákkal a hátizsákban a cigánytelep támadó lakói elől (akik a lőtér mellett éltek...), már részben nincsenek is életben. Az egyikük, aki viszont jól van, ott lakik szüleim házától valami 300 méterre, szintén a mező mellett. Kíváncsi vagyok, mikor kinéz hátra, neki vajon eszébe jut e az egykori kaland?!
Mikor megtaláltam a fűvel igencsak benőtt bunkert, ami korábban az egész völgyet uralta három lőréssel, kiültem a tetejére, onnan néztem szerteszét. Végül fújtam egy graffitit benn, egy katona fekszik és a kiírás, Home, sweet, bomb. Elég jó lett. Már ezt a bunkert sem láttam valami 15 éve, lehet már a graffitim is lekopott.
Mennyire gyorsan változik a táj! Ha harminc, negyven év alatt ilyen a változás, hogyan tudjuk elképzelni, a középkori Magyarország viszonyait? Domborzatot, vízrajzot, épített örökséget.
Valami harminc lehettem, mikor Radu hívott, hogy az Andornaktálya felé lévő kőbányában elhelyezkedő paintball pályán csata lesz, kell még az ember. Nagyon megörültem és megjelentem a megjelölt időpontban. Egy komplett vízilabda csapat, pár alvilági figura és sok random arc gyülekezett, ehhez csapódtam én Radu baráti körével. Életemben nem voltam még paintball csatában, izgatottan húztam fel a terep ruhát, forgattam a fegyverem.
Igazából mindenki maga dönthette el, mennyi töltényt vesz. Nekem sosem volt sok pénzem, vettem pár százat, de a gazdag pólósok, ezreket raktároztak be. Rohadt mázlisták!
Elmondta a szervező, mik a szabályok, két csapatot alapítottunk. A lényeg az volt, likvidálni kell az ellenfelet és elfoglalni valami bázist. A pálya tele volt barlangokkal a tufa falban, öreg kocsikkal, erdőkkel. Mikor megszólalt a rajtot jelentő kürt, azonnal nekiálltam. A hátamra vetettem a fegyverem és felmásztam egy nagyon magas fára. A többiek azonnal elszéledtek a magas fűben és az erdő foltokban. Ahogy ott kukucskálok látom ám, hogy egy ellenséges arc oson a fák tövén. Szépen megcéloztam és pukk, egyetlen lövéssel fejbe lőttem valami 30 méterről. A következő 2 perc múlva esett ki ugyanígy. Az első tíz percben valami 5 embert likvidáltam így, mire észrevette az ellenség, hogy hol lapulok. Már nagyon idegesen kiabáltak egymásnak, hogy nem értik honnan jön a baj! Az első menet után a szervező rám pirított, hogy ez nem szabályos, mondtam neki, hogy bocs haver, szerelemben és háborúban nincs szabály! Úgy nézett rám mint egy eszelősre.
A következő menetben gyorsan kiestem, de a harmadik megint izgalmasra sikeredett. Már csak én voltam életben, nem talált meg az ellenség maradék serege. Ez azért volt, mert beástam magam a magas fűbe és avarba, álcám tökéletes volt. Már mindenki nagyon unta a játékom, kiabáltak, hogy szedjenek már elő, de az ellenfeleim hiába anyáztak, nem találtak meg. Végül az egyik nagyszájú helyi gengsztert kilőttem, így akadtak a nyomomra, de én nagyon élveztem.
Ami azonban azóta is riadalommal tölt el, hogy én, humanista létem ellenére, tökéletes gyilkológéppé váltam egy perc alatt. Azonnal osonó állat lettem, minden érzékszervem ezer százalékon működött, taktikáztam és élvezettel lőttem, macska voltam egérvárban, leopárd a gazella boltban, oroszlán a szavanna királya, Hunyadi katonája, sztálingrádi mesterlövész. Egy gyilkos.
Eddig tart a humanista máz, a felvett pózok. Az első pofonig, éhezésig, orosz invázióig... Állatok vagyunk, de tele a pocakunk, ezért nem vadászunk jelenleg az erdőben másokra, jobb esetben állatokra, mert van hűtő.
Mindennap nézem az ukrajnai front eseményeit. Ahogy egykori mérnökök, tanárok, parasztok, oroszok, kolumbiaiak, nők és öregek harcolnak az orosz medve ellen. Megnéztem az illegális kivégzéseket, bombázást, riportot orvosokkal, gyerekekkel. Akarom látni mindennap, mert ezért tudom, miért vagyok Skóciában. Mert Orbánék ennek az invazív seregnek, ennek a középkor szellemiségét követő barbár nagyhatalomnak lettek kutyái. Ezért tudom, micsoda baj lehet otthon, pár hét alatt, mert az oroszok nem engedhetik el az Orbán nyakát. Azét az emberét, aki a NATO titkokat szállítja nekik és blokkolni akarja az uniós külpolitikát. Sokkal veszélyesebb a helyzet, mint sokan gondolják. Az 1956-os forradalomban sem voltak lapjaink, most sem sok van! Nagyon keményen bele kell majd állni a konfliktusba, ha esetleg nem tudják elcsalni a választást. Mert az orosz nagyhatalom nem változott. Ha el akarjuk képzelni a korabeli európai, vagy nagyhatalmi viszonyokat pár száz évvel ezelőtt, elég Moszkvára tekinteni.
Én nem akarom, hogy verjenek, bezárjanak, megalázzanak.
Ezért jöttem el.
Mert tudom, ha én állattá váltam az erdőben, hogyan fog velem viselkedni az, aki nem is tudatosan éli az életét.
Megyünk a gyerekekkel a lőtér mellett, lefelé, egy kanyargós hegyi úton. Fúj a szél. Én veszem észre először a katonát. A fején sisak, hatalmas hátizsák a hátán, övén mindenféle veszélyes tárgy, kezében géppisztoly, terepruha, álcaháló, pont úgy néz ki, mint az ukrán közvetítések alakjai. Lefelé néz, csikorgó köveket számolhat, menetgyakorlat.
Összeugrik a gyomrom, keze a ravaszon, néz lefelé, zihálva menetel, meglehetősen gyors ritmusban. Egyértelmű a helyzet, valami edzésen van, minket nem vett észre. Mondom magamnak, hogy ne idegeskedj, ne idegeskedj baszki, de vérnyomásom az egekben. Bennem van a nagybátyám félelme a Moszkva téren egy géppuska mögött, Nagyapám rettenete a Gulágon, Nagymamámé, mikor betoppantak a ruszkik a konyhába, Dédnagymamám félelme, mikor az akna becsapódott a konyhába. Bennem van minden, reszket a belem, teljesen nevetséges, basszus Skóciában vagyok, kettőezerhuszonvalahány, ne félj máááár!
A katona már csak húsz méterre van, felnéz. Nézzük egymást, megnéz magának. Látja a szemem, a 3 gyereket, a testtartásom, a félelem izzadságát. Látja a résnyi szemem, hogy nekem ez nem komfortos. Elgondolkodik, hirtelen cselekszik. Leveszi a kezét a ravaszról, leengedi a fegyver csövét a föld felé. Hirtelen értette meg, miben vagyok, neki így kellett mennie, mert gyakorlatozott.Nem Rambózott, vagy idétlenkedett, edzett. Mikor egymás mellé érünk, biccent, kicsit exkuzálva magát, meg hogy no para, meg hogy jó napot! Én is biccentek, a görcs oldódik, kifújom a levegőt.
Elmegy mellettünk, ahogy 10 méterre áll, vissza emeli a fegyvert, gondolom ujja a ravaszon megint, gyorsít.
Csikorognak a kavicsok.
