Vegyünk egy példát (ilyen árak mellett nem lesz olcsó, de egyszer élünk): Takács Károly (Fidesz–KDNP), Oroszlány tetemes polgármestere egy arra alkalmas reggelen meggörbül az államügyek fergeteg súlya alatt. Hétrét görnyed az ember, földig ér a korszakos koponya, s így (borzalom-iszonyat) nincs, ki nemzeti horizontot fürkészhetne szigorú szemmel. Nemes és nemzetes Károly bátyánk előtt lepörög élete filmje e görbületben, benne a tanévnyitóval, mikor magyar írók és költők, államférfiak és államnők életműve mind kósza dudva a bogárszemű nebulók útba igazításához, így azt kell őneki mondania: „De jó, hogy nincs köztük Mohamed!” Nem egy bekapcsolva maradt mikrofonnak, nem a választókerületi elnök jó kedvű abrakolójának, hanem az ünnepélyes plénumnak, benne a riadt lurkóknak, akik már vagy tíz perce nem láttak folyékony migránsozást és tojásos Zelenszkijt a jutúbon szíves kormányközlésből.
Mármost (visszatérve a példánkhoz), az egészségügyileg rászoruló polgármestert legott észleli dr. Abdulrahman Abdulrab Mohamed gyulai gyermekorvos (ne kérdezzék, hogyan s miért, a csodákban hinni kell), aki a 2016-os esztendőben az Év orvosa díjat kapta, és sürgősségi életmentést eszközöl az államügyek terhe alatt leporelló férfiún. „De jó, hogy van köztünk Mohamed!”, sóhajtanak erre a bogárszemű deákok egyszerre.
Igen, valóban, végletekig egyszerűsítettük a magyar utónévhasználat politikai kérdéssé fajult vitáját, amelyet Hankó miniszter rendelettel szólított magához. Azért tettük, hogy világos legyen: a végletekig és végekig lezüllött rezsim olyan témából csinál élethalálkérdést, ami nem az. Az aljas-véres olajbarátság, az eltalicskázott hatvanpusztaság, a kretén közéleti üvöltözés, a gyereklelken taposó tanévnyitás sokkal inkább életbe vágó. Mohamed, Ahmed vagy Musztafa több dicsőséget hozhat a magyaroknak (régóta adható nevek, e jobbára a muszlim magyarokat érintő lehetőséget írja át hamarosan Hankó), mint amennyit Orbánia teljes erőszaknévsora okozott.
Nómenklatúra est omen.
