„Most mennyit látsz belőlem?” – kérdezem Neogrády-Kiss Barnabást az otthonában, vele szemben ülve. „Csak az arcod bal oldalát. De nem látom az orrodat, se a szádat. Az arcod jobb oldala pedig mintha végtelen lenne, így nem tudok mibe kapaszkodni. Nincsen ott semmi” – mondja a fotóművész, aki agydaganat miatt 2005-ben és 2008-ban műtéten esett át. Hosszú időbe telt, mire elfogadta, hogy csak félig látja a világot. Idővel azonban a fotóin is megpróbálta átadni ezt az érzést.
– Öt- vagy hatéves lehettem, amikor apa elvitt moziba megnézni Az oroszlánkirályt. Emlékszem, amikor a nagyvásznon láttam, ahogy a főhős apja, Mufasa meghal, akkor felsikítottam. Számomra ez volt az első filmes traumatikus élmény, ami megviselt. De valami miatt imádtam azt a rajzfilmet, és tonnányi képet rajzoltam a figuráiról – meséli első alkotói élményét. Később mégsem a rajzolás fogta meg, mivel a gimnáziumban az apja régi analóg Zenit és a digitális HP gépeivel fotózott mindent, amit akkoriban szépnek látott: fehér rózsabokrot naplementével vagy a gödi Duna-part hegyeit és vizét.
Húsz évvel ezelőtt, tizenöt évesen hatalmasat fordult az élete. – Ekkor jött az első lebénulás. A teljes jobb oldalamnak annyi volt.
Nem tudtam mozgatni a kezem, és nem tudtam normálisan járni. Rengeteget aludtam. Aztán megműtöttek, és mindent újra kellett tanulnom. Járni, beszélni, olvasni, a kezemet mozgatni, meg minden. És ez nehéz volt. Aztán tizennyolc évesen újra megműtöttek.
Máig emlékezetes számára, amikor az operáció után először volt otthon. – Feküdtem az ágyon, és néztem anyáméknál a tévét, amiben a következő szitu volt: két ember beszélget, az egyiknek mozog a szája, aztán snitt, és megint beszél valaki, de én csak egy tarkót látok. Mondom, elég furi ez a film. Miért a tarkóját mutatják, és hol van, aki beszél? Aztán véletlenül jobbra néztem, és rájöttem, hogy a tévé folytatódik, és ott van a másik ember is. Ezt mondtam is anyuméknak, és akkor ők elvittek látásvizsgálatra.
Az orvosnál egy félgömb elé kellett beülnie, melyben felvillantak fények, a fiúnak pedig az volt a dolga, hogy amikor lát egy fényes pöttyöt, akkor nyomjon meg egy gombot. – A vizsgálat közben sokáig nem láttam semmit, aztán utólag kiderült, hogy egy fénypont folyamatosan villogott. Ekkor tudtam meg, hogy a látásom centrumának a felét sem látom.
Elveszett gyermekként
Az érettségin nem tudott írásbelit tenni, helyette duplán szóbelizett, így a vizsgákon kétszer annyi tételt húzott. – Egyetlen egyetemről hallottam, hogy ott tanítanak fotózást. Ez pedig a MOME, de tudtam, hogy esélyem sincs, hogy oda felvegyenek. Ezért egyetlen választásom maradt, és elmentem a Práterbe, azaz a Práter Utcai Kézművesipari Szakiskolába, ahol idővel megtudtam magamról, hogy engem valójában a fotózás művészeti része, az önkifejezés érdekel – mondja a fotós. Idővel megpróbált felvételizni a MOME-ra, ahol bejutott az első három fordulóba, mégsem vették fel. – Ez számomra nagy kudarc volt, hogy én nem vagyok erre a pályára alkalmas. De akkor mi lesz velem? A Kaposvári Egyetemre mentem fotográfia szakra, ahol csomó olyan feladatot kaptam, amivel fejlődni tudtam.
Például Dunakeszire utazott, ahol fogyatékos gyerekeket fotózott egy otthonban, máskor pedig a barátait és családtagjait kellett lencsevégre kapnia. – Utóbbira képtelen voltam, mert zsigerből magamat akartam fotózni, és rájöttem, hogy a képeimmel magamat akarom vizsgálni – emlékszik vissza. Kaposvár után a MOME-t még egyszer megpróbálta, és ezúttal felvették mester szakra. Itt tovább finomította a stílusát. A diplomamunkáját az SOS Gyermekfalvakról készítette, melyekben a nevelőszülőknél elhelyezett gyerekek életkörülményeit és lelki fejlődését vizsgálta és fotózta, a kész műveket pedig 2018-ban kiállította a Faur Zsófi Galériában. – A sorozat készítése közben rájöttem, hogy párhuzamot vonok a gyerekek és a saját életem között, hogy én is úgy létezem, olyan elveszett vagyok a világban, mint ők.
A kastély magányában
A diploma után saját magát akarta megfejteni. Kettős kötés című sorozatában olyan képeket készített, melyek szimbolikusan utaltak arra, hogy félig látja a valóságot. A fotókon többek közt egy kisfiú eltakarta az egyik szemét, egy arcát kinyitó görög szobor tűnt fel, illetve a művész is, akinek a fél teste szándékosan kilógott a képből. Ezzel a szériával 2020-ban Capa-nagydíjat nyert, melyet kiemelkedő tehetségeknek osztanak. – Ez a sorozat arról szól, hogyan látom a világot, és hogyan gondolkodom. A képeket is mozaikszerűen helyeztem el a kiállítótérben, mintha azok egymáshoz kapcsolódó gondolatok lennének. Illetve egy fal üresen maradt, így utalva a hiányos látásomra.
A 2020-as sorozata szintén erős anyag lett, a fotók a Covidra reflektáltak, és rendhagyó helyen készültek. Barnabás ekkor nyert ösztöndíjat a stuttgarti Solitude-kastélyba (Akademie Schloss Solitude), ahol egy negyven négyzetméteres lakosztályt kapott, melyet a karantén miatt két hétig nem hagyhatott el. Hasznosan töltötte az időt, és dokumentálta az ottlétét. Egyrészt önkioldóval dolgozott, például lefotózta, ahogy a lábával pingpongozik, vagy kitekint a közeli erdő fáira, vagy bebújik az egyik kis asztal alá. A két hét elteltével aztán a Solitude-astélyban kapott egy nagyobb teret, ahol folytatta a szériát, majd a végeredményt kiadta egy albumban, melynek címe stílszerűen a hely neve, Solitude (Magány) lett, mely jól rímelt a pandémiára is.
– Ebben a könyvemben nincsen szöveg. Azt akarom, hogy az ember csak lapozgassa és nézze a képeket, és jusson eszébe azokról bármi. Az már az övé
– mondja Barnabás, aki a fotósorozat elkészítése közben kezdett rálelni a rá jellemző vizuális nyelvezetre, mely egyszerre hétköznapi és szürreális. – A képeimmel a jelenben való létezést szeretném átadni. De én nem illusztrációkat akarok gyártani, hanem olyan képeket, melyek önmagukban is megállják a helyüket, és amelyeket nem lehet szavakkal kifejezni. Úgy vélem, amit le lehet írni, azt inkább írjuk le, az nem kép – vallja a művész.
Az elkészült fotóit viszont soha nem látja egészen, azokat a szemével be kell „szkennelnie”, vagyis végig kell pásztáznia rajtuk, hogy megjegyezze a részleteiket, hogy a fejében összeálljon a kép. Mindez időbe telt számára, hogy megszokja. – Mostanra jutottam el oda, hogy vettem egy naplót, és azt írtam bele, hogy „Elfogadni önmagam”, mert már kezdem megérteni, hogy ha csak kicsit is hiszek magamban, akkor talán könnyebben fognak menni a dolgok. A munkáim, a művészet, meg bármi.
