Lassan két évszázada a lengyelek mindig az élen jártak abban, hogy ha gazdasági körülményeik kedvezőtlenné váltak, akkor valahol a nyugati fertályon kerestek új hazát maguknak. Amikor pedig otthon kissé optimistábbá vált a légkör, akkor sokuk hazahurcolkodott. Miként napjainkban is. Már a mi időnkben két és félmilliónyian keltek útra. Nem a tengerentúlra, főként az Egyesült Királyság, Írország vagy Németország lett a célország. Nem is bánták meg.
A 2020-as Brexit árnyoldalai azonban fordulatot hoztak, a kitoloncolás veszélyei miatt otthon is jobban körülnéztek, s azt tapasztalták, hogy a gazdasági körülmények, ha nem is látványosan, de javulni kezdtek, főként azért, mert az uniós pénzeket országuk fejlődésére költötték. Belépésük huszadik évfordulóján, tavaly bejelenthették, egykori, vásárlóerő-paritáson mért teljesítményük a közösség átlagának 48 százalékáról 82-re növekedett, ott tartanak, mint Portugália. (Pedig a korábbi kormányok jogállamiságot sértő működését, Magyarországhoz hasonlóan, szankcionálta az Európai Bíróság, s az eurómilliárdok folyósítását befagyasztották, amit időközben feloldottak.) Az otthon maradt lengyelek természetesen a gazdaság növekedési ütemével még korántsem elégedettek, de a diaszpórában élőket ezek a számok úgy tűnik mégis megnyugtatták, ami több százezrüket hazacsábította, s ez a folyamat még nem állt le, amit elősegített a kormánynak repatriálást támogató politikája is. S ez ellensúlyozhatja a Lengyelország határain túl zajló háború kedvezőtlen gazdasági hatását.
Általánossá vált az uniós országokból származok tömeges távozása távozása Egyesült Királyságból. A magyarok azonban kilógnak a sorból.
Mérlegre tették, hogy hol kiegyensúlyozottabb az egészségügyi és az oktatási szolgáltatások színvonala, magasabbak a bérek? Mindez felülírja, a szigetország gazdasági gondjait. S talán még azt is, hogy az Orbán-kormány gyakran a realitásokkal is dacoló politikája miatt Európában most nem jó magyarnak lenni. Még az Unión kívül is.