„ Szeretettel Darvas 2005.” Ez a húsz évvel ezelőtti dedikáció olvasható Darvas Iván Lábjegyzetek című kötetem belső lapján. A könyvespolcomon féltve őrzött önéletrajzi írást a szerző egy interjút követően írta alá. A beszélgetés már ide a Népszavába készült, abban az évben kerültem a laphoz a Magyar Hírlaptól. Darvas akkor éppen rendezett a Madách Színházban, három egyfelvonásost Gálvölgyi Jánossal a főszerepben. Az interjúnál készséges volt és metszően önironikus.
Gálffi László Darvas Iván századik születésnapja apropóján gondolta úgy, hogy a szeretett kollégát, színpadi partnert meg kellene idéznie és alapanyagként épp a Lábjegyzeteket választotta. A kötet 2001-ben jelent meg az Európánál. A mai napig egyik kedvenc olvasmányom, időről időre újraolvasom. Darvas saját életéről szóló lábjegyzetei szinte zavarba ejtően őszinték, de a kitárulkozás mégis megmarad az ízlésesség és az elegancia keretei között, ugyanakkor az olvasás közben nem érez az ember semmiféle körítést, vagy szócséplést. Bátor, szabad szembenézés a bűnökkel és az aztán megadatott bűnhődéssel. Majd azzal, hogy egy ilyen előélet után is megtalálhatja valaki a boldogságot. Persze ehhez Darvasnak kell lennie, mondhatjuk könnyen. Gálffi László az Örkény Színház stúdiójában nem válik Darvassá. Az ő mondatait mondja, az ő történetét meséli, mégis megmarad Gálffinak, egy, a rezdülésekre is érzékeny, az emberek jelleméről, kompromisszumairól, vívódásairól, bánatairól és örömeiről sokat tudó SZÍNÉSZNEK. Igen, nagybetűvel, merthogy amit Gálffi tesz az Örkény színpadán valóban nagybetűs játék. A színpadi szöveget is ő maga állította össze a kötet alapján. Az előadásnak nincs rendezője, a színlap szerint Mácsai Pál a próbákat vezette.
A Darvas című előadás Gálffi László bensőséges monológjává válik, sok apró gesztussal, pontosan eltalált kikacsintással. A szöveg elsősorban Darvas 1956 utáni börtönéveire koncentrál. Arra, hogyan is jutott oda, miként sikerült túlélnie ezt az időszakot és hogyan tudta az életét újrakezdeni. De szó van a gyerekkorról, arról, hogy mennyire szertetett moziba járni (a díszlet is egy mozi széksoraiból áll), hogy miként kínálta meg az első nagy szereppel, főiskolai osztályfőnöke, Rátkai Márton. Aztán arról, hogy a híres moziszínész miként tengette napjait a börtönzárkában. Miként próbálták ott bebizonyítani, hogy ilyen körülmények között egy ismert moziszínész sem különb a többieknél. Majd arról mesél Gálffi, hogy miként szabadult Darvas, és hogyan került különböző kitérőkkel újra a Vígszínházba, ahová Várkonyi Zoltán szerződtette. A másfél óra olyan, mint egy izgalmas filmes időutazás, persze olyan DARVASOS az egész. Igen, ez is nagybetűvel. Tanulságos, ahogy Darvas Iván az 1989 utáni időszakra tekint vissza. Arra, hogy miért vállalta el, hogy országgyűlési képviselő legyen a Parlamentben. Azzal indokolta, hogy elsősorban félelemből vállalta. Attól tartott, hogy nem fogjuk fel a pillanat nagyszerűségét, „hogy elmentek ugyan a megszállók, de helyükön maradnak a helytartók.” Ezeket a mondatokat hallva, különösen elgondolkodtató, hogy 1989 után hogyan is juthattunk el a mai magyar valóságig. Ahol a demokrácia sok szempontból már csak üres látszat, sőt már az se nagyon. Gálffi László azonban legalább másfél órára visszahozza közénk Darvas fanyar derűjét, bohémságát, öniróniáját. Azt, hogy a legnehezebb időket is muszáj és érdemes túlélnünk.
Infó: A Darvas. A 100 éve született Darvas Iván Lábjegyzetek című önéletrajzi könyvéből összeállította és elmondja: Gálffi László. Örkény Stúdió
