Gáspár Anni festőművész a háború után fogta a személyazonosítóját és kitépte belőle az igazolványképet. A fotóhoz ragaszkodott, még úgy is, hogy a nyilaspárt és a rendőrkapitányság pecsétje elcsúfította. A dokumentum a megkülönböztetését szolgálta: arra hívta fel a figyelmet, hogy a tulajdonosa zsidó. Gáspár Anni gesztusa szimbolikus is. Ez az apró fotó lett a mottója a 2 B Galériában nyílt 1945 – Hogyan tovább? című kiállításnak, amely a holokauszt 80. évfordulójára emlékeztet. Arra emlékeztet, hogy 1941 és 1945 között a nácik magyarországi tettestársaikkal együtt a Magyarországon élő zsidók mintegy kétharmadát kiirtották, és szinte a teljes vidéki zsidó közösségeket felszámolták, a gyermekek és az idősek 90 százalékát megölték. A Magyar Zsidó Múzeum és a 2B Galéria ötödik közös tárlata, számos bemutatott műtárgyat a Kiscelli múzeum bocsátott a rendelkezésére.
– Képzőművészeti alkotások, levéltári dokumentumok, fotók, levelek, személyes tárgyak és irodalmi alkotások mutatják be az 1945-től a Rákosi-korszakig tartó időszakot az eszmélés, a számvetés, az elégtétel, a gyász és az újrakezdés témakörében. Mindegyik téma történelmi kontextusban is értelmezhető, de a pszichológiai, lelki folyamatok terén is – mondta el lapunknak Farkas Zsófia művészettörténész, társkurátor. – A gyász a mai napig tartó folyamat, e témakörben az első közösségen belüli megemlékezéseket, a privát emlékezetet mutatjuk be, illetve a holttestek hiányában a temetések nehézségeit. A számvetés témakör a károk felmérését mutatja be: az áldozatok, a túlélők listázását, illetve a magyarországi zsinagógák, a zsidók javainak a lajstromozását, hogy mi maradt meg, mi veszett el. Az elégtétel téma a bűnösök felelősségre vonásáról és elítéléséről szól, míg az utolsó teremben az újrakezdés mintázatai látszódnak.
– A történelem egy olyan korszaka, amelyre eddig kevésbé vetült fény, pedig erről az időszakról hihetetlenül gazdag forrásanyaggal rendelkezünk – tette hozzá Csősz László történész. – Ez a sokféle forrástípus nem olyan történelemképet mutat be, amelyet az iskolában tanítanak. Itt ugyanis nem a politikatörténetre, úgynevezett makrotörténelemre helyeződik a hangsúly, hanem az egyes emberek és családok a tapasztalataira. A nézőpont mikrotörténelmi, alulról jövő, egészen más nézőpontot kínál, mint a dokumentumfilmek vagy a történelmi könyvek többsége.
– Nagyon sokszínű a forrásanyag, de két művész, Zádor István grafikusművész és Áldor Péter karikaturista különösen sok művel képviselteti magát: mindketten nagyon szenvedélyesen és szisztematikusan dokumentálták az időszakot, amiről ez a kiállítás szól – kapcsolódott a beszélgetésbe Mezei Hanna muzeológus, a tárlat társkurátora. Zádor István már a felszabadulást követő napon elkezdte dokumentálni a város pusztulását, és kötelességének tekintette, az egész világnak bemutassa, hogy mi történt ezzel a gyönyörű várossal is, hogy mennyire szükség van az újjáépítésre és a közös összefogásra. A grafikáit 1945 nyarán már egy albumban ki is adta többnyelvű előszóval, ami aztán nagyon népszerű lett Európa-szerte. Áldor Péter a hétköznapi momentumokat ragadta meg az első eszmélés időszakától, a gettó felszabadulásától kezdődően. Erről ugyan nincs kép itt a kiállításon: de a háborús főbűnösök tárgyalását is ő rajzolta meg.
– Ebből is látszik: már a nagyon-nagyon korai időben valamilyen formában elkezdték megörökíteni, dokumentálni a tapasztalatokat az utókor számára – hangsúlyozta Farkas Zsófia. – Az újrakezdés témában ez nagyon összetetten megmutatkozik. A túlélők sokféleképpen próbáltak tovább lépni: egyrészt a cionizmus, a Palesztinába való kivándorlás, a haza elhagyásának gondolata vetődött fel, de a kikeresztelkedés, vagy épphogy a zsidó vallásba való visszatérés kérdése is. A kiállításhoz próbáltunk olyan fotókat is gyűjteni, nem kizárólag dokumentumértékűek, ami fotóművészeti szempontból is nagyon érdekesek.
Az újrakezdés mintázatainak horizontális és vertikális síkja is van – vélte Cősz László. – A vertikális sík az időbeliség: az eszmélés, a számvetés, az elégtétel, a gyász és az újrakezdés stációin minden túlélő keresztül ment. A horizontális sík: az eltérő tapasztalatok. Több markánsan eltérő csoportja volt a túlélőknek: az Auschwitzba kerülteké, azoké, akik végül ausztriai munkatáborokba kerültek, a munkaszolgálatosoké, és azoké, akik Budapesten élték túl a történteket. A vidéki és a budapesti tapasztalat is radikálisan más volt, valójában majdnem annyira más, mintha két különböző országról beszélnénk. Ez nyilván a túlélés stratégiáit, helyzetét is alapvetően meghatározta. A kiállítás főleg a budapesti zsidóság nézőpontját mutatja be, de megjelenik benne a vidéki tapasztalat is. A zsidó közösség szempontjából ezt a sokszínűséget próbáltuk megjeleníteni.
Csősz László végül egy történelmi tévedésre hívta fel a figyelmet. – Ez az időszak beleesett a nemzeti emlékezet fekete lyukába, mert a sztálinista diktatúra, a Rákosi-korszak időszakában a holokauszt témája gyakorlatilag indexre került. Emiatt sokáig azt gondolták, ennek a témának a kibeszélése, feldolgozása, dokumentálása csak a rendszerváltás környékén kezdődött, meg, ami egy teljes tévedés. 1945-től az átmenet időszakáig, 1948–49-ig könyvtárnyi szakirodalom és hihetetlen mennyiségű dokumentáció született. Tehát valójában ebből az óriási tömegből ez a tárlat csak egy pici merítés.1949-ben megjelent egy bibliográfia a magyar holokausztról szóló könyvekről – amit nyilván akkor még nem írtak holokausztnak – ez a bibliográfia önmagában 300 oldal. Ez a kiállítás az egyéni sorsok megmutatása mellett ezt az átmeneti korszakot is újra fel akarta fedezni, amikor viszonylag normálisabb idők jártak, amikor egyszerre volt jelen a katasztrófa és a remény is. Ennek a kettősségnek a dinamikája szinte az összes műalkotásban tetten érhető.
De nemcsak a műalkotásokban, hanem a dokumentumokban is. Egy Egerbe hazatérő túlélő, Harstein Laci 1945 márciusában keltezett levelében olvasható: „Minden elveszett, a holmijaim nincsenek meg. Semmi sem fontos, csak a családjaink hazakerüljenek – ez életünk vágya!” Hogy Laci és a címzett Pista családja megkerült-e, nem tudható. Egy dombóvári, tíz-tizenkét éves kislánynak a „tekintetes Zsidótanácsnak”, 1945 májusában írt levele egyszerre jelzi a katasztrófát és a reményt. A kislány ötszáz pengőt küldött a levelében a Zsidótanácsnak, hogy hozzák haza három kis barátnőjét és édesanyjukat. A három Neiser kislányt azonban még 1944 júliusában gázkamrában megölték. A szüleik túlélték a háborút, 1948-ban kisfiuk született. A család az 1956-os forradalom után kivándorolt az Egyesült Államokba.
Infó: 1945 – Hogyan tovább? A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, valamint a 2B Galéria közös kiállítása. 2B Galéria (Budapest, IX. Ráday u. 47.) Kurátorok: Csősz László, Farkas Zsófia, Kisantal Tamás, Mezei Hanna
