Nagy várakozás, nem titkolt félelem és egy kis reszketés előzte meg az Európai Bizottság új költségvetési tervezetének nyilvánosságra hozatalát. Hogy ne arasson vihart, a bejelentést a Bizottság a nyár kellős közepére időzítette. Mégis, a tervezet azonnali, nagy felzúdulást váltott ki. Pezsgő vitákra lehet számítani, annak ellenére, hogy az EU-költségvetés (elterjedt rövidítéssel MFF, azaz többéves költségvetési keret) nem tartozik az unióról szóló tankönyvek legizgalmasabb fejezetei közé. Mégis, mi történt?
Az új MFF az Unió jövedelmének 1,26 százalékára rúgna. Ez alapján a főösszeget tekintve minden eddiginél nagyobb a csomag, amiből azonban el kell kezdeni törleszteni a korábban felvett közös hitelt, és emiatt több nagy fejezet is meg lesz nyesve. A korábbiaknál hangsúlyosabban jelenik meg, hogy az EU költései szolgáljanak közös stratégiai célokat, és segítsék csökkenteni az Unió egészére leselkedő kockázatokat. A versenyképesség igénye, amit egy jó éve mantráz a Bizottság, egy újonnan felállítandó alap formájában köszön vissza az MFF-ben. Az EU nem szándékozik átvenni a katonai költségeket a tagországokról, de a saját védelmi célú kiadásainak megötszörözéséről esik most szó. Ilyen időket élünk...
A jól kimunkált kommunikáció ellenére számos oka van annak, hogy az MFF-tervezet, amelyet von der Leyen július 16-án beterjesztett, megütközést keltett és ellenkezést váltott ki. A javaslat szerint a kohézióra és mezőgazdasági politikára fordítandó források a „torta” kétharmadából a felére zsugorodnának, és ráadásul – az egyszerűsítés jelszavával – össze is vonnák őket egy közös alapba. Ennek felhasználását nemzeti tervekbe rendeznék, amelyek fölött a Bizottság által felügyelt jogállami és makrogazdasági feltételesség érvényesülne. Közben az EU a korábbinál jóval többet fordítana védelmi célokra, és – a rugalmasság jegyében – a Bizottság több forrás fölött rendelkezhetne diszkrecionális jelleggel.
Ami a kohézióval és az agrárpolitikával történik, az nagyjából olyan, mintha egy étteremben „az egyszerűség kedvéért” az első és a második fogást ugyanazon a tányéron hoznák ki, összekeverve. Ennek a megoldásnak az „alkotó” szempontjából annyi előnye van, hogy eltolja magától azt a feladatot, hogy a mennyiségi csökkentésről szóló végső döntéseket meghozza. Az új mechanizmusnak köszönhetően a nemzeti (tagállami) kormányzat erősebb pozícióba kerülne a források felhasználása során, de ennek köszönhetően a felelősség is az övé lenne. A Bizottság vág, de nem kell szembenéznie azokkal a régiókkal, gazdákkal, önkormányzatokkal, amelyek így kevesebb forráshoz juthatnak. Egy kicsit azt a szemléletet tükrözi mindez, hogy mindegy is, mi lesz a kohéziós és a mezőgazdasági támogatásokkal, csak kerüljön jóval kevesebbe, mint ez idáig.
Az új MFF-javaslat ékköve (legfontosabb újítása) a Versenyképességi Alap. Ezzel a legelső probléma az, hogy a versenyképesség egy gumifogalom, nincs pontos és egységes definíciója. Az elmúlt egy évben sokan hivatkoztak a Mario Draghi által összeállított jelentésre a versenyképességről, amely valójában arról szól, hogy az EU-nak közös iparpolitikát kellene folytatnia. Ennek mikéntje azonban az MFF-tervezetből sem derül ki, viszont a Bizottság a versenyképességi fejezetbe – hogy nagyobbnak látszódjék – összegereblyézett több mindent, ami már korábban is létezett (ilyen a határokon átnyúló infrastruktúra-fejlesztést szolgáló alap, illetőleg az Erasmus és a Horizon is).
Ez a sok szabás-varrás már a javaslat közzététele előtt kétségeket ébresztett, és emiatt az előkészítő munkát az átlagnál jóval kevesebb konzultáció és jóval több titkolózás kísérte. Olyan hatásvizsgálatok sem készültek, amelyek az új szerkezetű költések területi hatásait előre fel tudták volna mérni. Különösen aggódnak azok, akik a humántőke-beruházások vagy a biodiverzitás terén számítanak az EU tartós és kiszámítható támogatására. A rugalmasság tetszetős jelszava mögött pedig a Bizottság lemond arról, hogy egy hosszú távú vízió köré építse a beruházási programokat és a hozzájuk rendelt közös forrásokat.
Érdekes, hogy első ciklusában von der Leyen kimondottan jól szerepelt a költségvetés terén. A koronaválság elleni gazdasági mentőcsomag (Next Generation EU, vagyis NGEU) olyan siker volt, hogy sokan tényleg már hozzáképzelték az EU stabil építményéhez. Ha onnan akarnánk tovább lépni, akkor a GNI 2 százaléka körüli EU-költségvetésre kellene javaslatot tenni. A visszalépés azt jelenti, hogy töröljük azokat a leckéket, amelyeket a korábbi válságokból szűrhettünk le magunknak.
Egy 2 százalék körüli költségvetés megengedné, hogy az EU többet költsön kutatásra, védelemre és a migráció kezelésére is, miközben nem kellene csökkenteni a kohézióra és mezőgazdaságra fordított források nagyságrendjét. Egy nagyobb költségvetés mellett elfogadható lenne az is, hogy az MFF-en belülre kerüljön az NGEU utáni kamatfizetés (ami a kamatok későbbi emelkedése miatt még nagyobb nyomást helyez a betáblázott tételekre). A Jacques Delors Intézet párizsi és berlini szakértői – akik egyébként támogatják az MFF új szerkezetét – szintén elismerik, hogy csak egy a jelenleginél nagyobb költségvetés tud modernebb és jobb lenni.
Az MFF benyújtásakor jelezték azt is, hogy Ukrajna újjáépítésére az EU mintegy 100 milliárd euróval készül. Nem lehet tudni, hogy végül az európai unió adófizetőinek mennyibe fog kerülni az ukrajnai háború és az azt követő újjáépítés. Az azonban helyes, hogy a Bizottság az MFF-vitát is felhasználja arra, hogy ezekkel a gigantikus költségekkel szembesítse a közvéleményt. Remélhetőleg ez nemcsak a következő évek rekonstrukciós ciklusát segít előkészíteni, hanem arra is ösztönöz, hogy az EU aktívabb és hatékonyabb diplomáciai erőfeszítéseket tegyen a jövőben, hogy elkerülhessük háborúk kirobbanását a közvetlen környezetünkben.
Sajnálatos, hogy a sok és olykor heves kritika ködében elvesztek olyan fontos elgondolások, amelyek üdvözlendőek és támogatandóak az új tervezetben. Ilyen mindenekelőtt az ún. Rendkívüli Válságkezelő Mechanizmus (ECRM), amelyet a Bizottság a saját forrásokról szóló döntés keretében terjesztett be. Itt nem egy új alapot hoznának létre, hanem megállapodnának arról, hogyan kell eljárni válságok idején. Ez azért lenne nagy előrelépés, mert az eddig ismert MFF modell egyik gyenge pontja a merevség, vagyis, hogy nem kalkulálja be a ciklikus gazdasági válságokat és a rendkívüli sokkokat sem.
Az ECRM a terv szerint még mindig feltételezné a Tanács (tehát a tagországok) egyhangú döntését, viszont előre megállapított küszöbértékek átlépése esetén az ügy automatikusan napirendre kerülne. A mechanizmus megengedné a rendkívüli hitelfelvételt, hogy a közösséget érő sokkhatásokat gyorsan kivédhessék. Mindez azt is jelenti, hogy az EU-költségvetés be tud segíteni az Európai Központi Banknak olyan esetekben, amikor nagy gazdasági kilengésekkel vagy megpróbáltatásokkal néz szembe az Unió.
Helyes, és talán fenntartható is az a törekvés, hogy az EU-költségvetés ne igényeljen további tagállami hozzájárulásokat. A többletbevételt saját forrásokból lenne jó előteremteni, ami erősítené az EU politikai kohézióját is. Ezen túlmenően pedig az EU-nak bátrabban kellene támaszkodnia közös kötvénykibocsátásra, beleértve a hosszú távú, vagy akár lejárat nélküli kötvények lehetőségét is. Ez a bátorság azonban, úgy tűnik, hiányzik a jelenlegi vezetésből.
Mióta újraválasztották egy évvel ezelőtt, Ursula von der Leyen úgy mozog Brüsszelben, mint az elefánt a porcelánboltban. Átgondolatlanul nyúl hozzá sok mindenhez, és ennek gyakran törés-zúzás a vége. Félő, hogy ha az MFF-tervezetet nem korrigálják hamar, ennek a csörömpölésnek súlyos hosszú távú következményei lehetnek.
A szerző közgazdász, az Európai Unió volt szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős biztosa.