Tan Twan Eng: Az Ajtók Háza (regényrészlet)

Egy történet, akár egy madár, felrepíthet egy nevet a felhők fölé, sőt talán még a távoli jövőbe is. Willie ­Maugham mondta ezt nekem sok évvel ezelőtt.
Régóta nem is gondoltam rá, de most, ahogy ezen az őszi reggelen a verandán ülve a hegyeket nézem, szinte hallom a rekedtes, száraz hangját, a minden más téren is rá jellemző precizitással megfogalmazott mondatait. Újra látom őt, a régi házunkban, a világ másik felén együtt töltött utolsó éjszakánkon, ahogy a ház mögötti teraszon csendesen beszélgetünk, miközben a telihold fénye ring a tenger felszínén. A házban mindenki más már nyugovóra tért. Másnap reggel elhajózott Pinangból, és soha többé nem láttam.
Tízezer napot és éjszakát sodort el azóta az idő végtelen folyója. Most egy másik tenger partján élek, egy unalmas kő- és homoktenger szélén.

Félórája végeztem a reggelivel, amikor észrevettem, hogy egy ismerős alak kerekezik felém a meredek és poros földúton. Követtem a szememmel, ahogy felküzdi magát a hosszú emelkedőn, majd ráfordult a rövid és lankás, nyárfákkal szegélyezett bekötőútra. A verandához érve leszállt, és a hátsó kitámasztót kihajtva leállította a biciklit.
– Goeie more, Mrs. Hamlyn! – kiáltotta.
– Jó reggelt, Johan!
Kivett egy csomagot a nyeregtáskából, feljött a lépcsőn, és átnyújtotta nekem. A vastag, barna papírba burkolt tárgyat duplán átkötötték spárgával, de rögtön láttam, hogy egy könyv az. Robert már majdnem hat éve elment, de a neki szánt küldemények – londoni antikváriusok katalógusai és ajándék könyvei, klubjainak a hírlevelei – még jóval azután is megtalálták ide az utat, hogy a feladóknak értesítést küldtem a haláláról.
– Nem Mr. Hamlynnek csomag – mondta Johan. – Önnek.
– Valóban?
Kitapogattam, elővettem a zsebemből, és feltettem az olvasószemüvegemet, majd néhány pillanatig csodálkozva bámultam a csomagra írt nevemet: Mrs. Lesley C. Hamlyn. Idejét sem tudtam, hogy a Londonban élő fiam havi egy levelén kívül mikor kaptam utoljára nekem címzett postát.
Johan a bélyegekre mutatott.
– Vicces forma madár.
– Ez egy orrszarvú madár – mondtam.
A nagy, ívelt csőre fölött a fejéből kinőtt hosszú szarv valóban komikus látványt kölcsönöz neki. Egy ágon ül a B. M. A. MALAYA felirat fölött.
– Nekem ad?
– Mit? – pislogtam rá. – Ja, igen, persze.
Letettem a csomagot az asztalra.
– Kér egy teát, Johan?
Megrázta a fejét.
– Tele zsák posta.
Megfordult, hogy már induljon is tovább, de megállítottam.
– Várjon, Johan! – Besiettem a házba, és egy pillanat múlva egy kis papírzacskóval tértem vissza. – Egy kis koeksister magának.
– Baie dankie! Öné lenni a legjobb, még Tannie Elsie-énél is jobb.
– Csak vigyázzon, hogy meg ne hallja!
– Igen, még mindig fáj neki, hogy ön nyer legjobb melktert díjat a kerk bazárban. Mondta anyámnak, hogy Mrs. Hamlynnek nem kellene engedni belépni versenybe.
Még huszonöt év után is voltak a környéken olyanok, akik kívülállónak tekintettek.
Johan kissé aggodalmas arckifejezéssel nézett rám. Fejével a csomag felé bökött:
– Remélem, nem rossz hír.
Nem válaszoltam neki. Néztem, amint elindul, és lassan eltűnik az úton.
Visszatérve az asztalhoz, leültem, magam elé húztam a csomagot, és alaposan megvizsgáltam. Nem volt rajta a feladó neve és címe, de a megfakult, régi tetoválásokhoz hasonló bélyegzőlenyomatok arról árulkodtak, hogy Pinangból küldték, 1946 szeptemberében. A különböző kezek által a csomagra írt, egymást átfedő címek szövevényéből valahogy kisilabizáltam, hogy mi történhetett: a küldeményt Robert régi londoni lakásába címezték, onnan a fokvárosi ügyvédünknek továbbították, amíg végül, csaknem fél évvel azután, hogy Pinangban feladták, rám talált itt, a Beaufort Westtől huszonöt kilométernyire lévő birkafarmon.
Gyümölcshámozó késemmel elvágtam a zsineget. Hegyét az egyik saroknál a csomagolópapír alá csúsztattam, és két-három élénk mozdulattal felhasítottam. Megjelent a könyv sarka. Addig téptem fel a csomagolást, amíg a szerző és a cím fel nem fedte magát. W. Somerset Maugham: A kazuárfa.
Semmi más nem volt a csomagban, se egy levél, se egy üzenet. Kivettem és megfordítottam a könyvet. Robert gyűjtötte az első kiadásokat, és megvolt neki Willie Maugham összes műve, a regényei, a novelláskötetei, a színdarabjai és az esszéi. Átfutott a fejemen, hogy a kezemben lévő könyv is első kiadás lehet. A trópusi fák színei és az ég kékje már megfakult a borítóján.
A tartalomjegyzék szerint hét elbeszélést tartalmaz. Fellapoztam az utolsót. Félhangosan elolvasva a történet első bekezdését, máris ismét Malajziában találtam magam. Éreztem, ahogy fojtogat a párás trópusi hőség, és az apálykor mindent elborító iszap szúrós szaga eltömi az orrlyukaimat.
Megnéztem az első oldalt, de nem volt rajta se dedikálás, se aláírás. A cím alatt ott volt a kissé misztikus, horgonyszerű jel, amelyet Maugham minden könyvében elhelyezett. Ebben a konkrét esetben azonban egy kissé máshogy nézett ki: egy ismeretlen kéz téglalapot rajzolt az embléma köré, és e keretet egy egyenes fekete vonallal pontosan középen kettévágta.
Összeráncoltam a homlokomat, és a dolog értelmén töprengtem.
Egy pillanattal később már láttam és megértettem, mit jelent. Óvatosan, mintha attól félnék, hogy egy hirtelen mozdulattól elmozdul a téglalap a jel körül, letettem a könyvet az asztalra. Egy finom széllökéstől az első lap enyhén felemelkedett, ívelt alakot vett fel, majd ismét ellapult. Hátradőltem a székemben, tekintetem a jelre szegeztem. […]

A kivágódó és a falnak csapódó teraszajtó hangja visszaránt a jelenbe. Felemelem a tekintetem a lapról, és becsukom a könyvet. Liesbet lép ki a verandára, fehér, keményített köténye feszül a hasán. Manapság csak hetente egyszer jön, és mint mindig, ezúttal is panaszkodni fog a fájó térde miatt, miközben a házat takarítja.
– Még egy könyv? – kérdezi, és a tálcájára rakja a tányéromat meg a teáscsészémet. – A házban mindenhol csak könyvek, könyvek, könyvek.
– Igen… egy újabb könyv – felelem.
Leteszi a tálcáját, és közelebb lép hozzám. Bágyadt mosolyt vetek rá, majd fogom a könyvet, és beviszem a házba.
A nappaliban elsétálok a pinangi boltokat ábrázoló vízfestményeim mellett a Blüthner zongora mögötti falon sorakozó fényképekig. Megállok, és tanulmányozom őket, egy bizonyos fotót keresve. Évek óta nem vagy nem igazán néztem meg semelyiket.
A legtöbb képen Robert, én és a két fiunk szerepel. Néhány közülük olyan emberekről készült, akik meglátogattak minket Pinangban: színészekről, parlamenti képviselőkről, az arisztokrácia tagjairól, írókról, operaénekesekről. Ma már a nevüket sem tudom felidézni, és különben is, valószínűleg mind rég meghaltak. A foglyul ejtett időnek ezen a falán méltó helyen díszeleg az esküvői portrénk. Robert és én a pinangi Szent György-templom főlépcsőjén állunk. Kiegyenesítem az enyhén elferdült ezüst keretet, mutatóujjammal letörlöm róla a vékony porréteget.
Az itteniek arra számítottak, hogy miután eltemettem Robertet, összepakolok, és visszatérek Pinangba. Voltak napok, amikor bennem is felmerült, hogy miért nem teszem ezt. De mihez és főleg kihez hajózzak vissza? Mindenki, akit Malajziában ismertem, meghalt azóta, vagy eltűnt, és új életet él távoli országokban. Háború dúlt az egész világon, és a japánok megszállták Malajziát. Így hát itt maradtam parányi festékfoltként, amelyet az idő ecsetje beledolgozott ebbe a hatalmas, örök tájba.
Az esküvői portré alatt két nő fotója lóg, akik egy másik korból ott felejtettnek tűnnek a maguk furcsa, régimódi ruhájával és kalapjával: Ethel és én, mindketten puskával a kezünkben. Mögöttünk kirajzolódik a Kuala Lumpur-i Foltos Kutya Tudor-stílusú homlokzata. A kép egy lövészversenyt követően készült. Szegény, szegény Ethel! Tekintetem a mellette lévő képre siklik. Leakasztom, és az ablakokon beáramló fényben tanulmányozom. A négyünket, Willie Maugham-ot, Geraldot, Robertet és engem a kertben, a kazuárfa árnyékában, rattan nyugágyainkban heverészve ábrázoló felvétel visszarepít 1921-be, abba a két hétbe, amikor az író és a titkára nálunk, a Kazuár Házban szállt meg.
Leteszem a fotót. A reggel fénye leömlik a távoli hegyek lejtőin. Ma van az őszi napéjegyenlőség napja. Ilyenkor itt, a föld déli féltekéjén pontosan ugyanolyan hosszú a nappal, mint az éjszaka. A világ egyensúlyban van, de én bizonytalannak, kiegyensúlyozatlannak érzem magam.
A legcsekélyebb szélzúgás sem hallatszik. Még a völgyben legelő birkák szokásos bégetését sem hallom. A világ olyan csendes, olyan néma, hogy azon tűnődöm, megállt-e a forgása. De aztán magasan a föld felett megremeg a levegő. Két ragadozó madarat látok, messze a hegyi fészküktől. Egy-két percig azt akarom hinni, hogy brahmin kányák, de természetesen nem lehetnek azok.
Szemem követi a madarakat, amint kitárt szárnnyal köröket rajzolnak az égbolt üres lapjára.

                                                                                                Vadász Márton fordítása