Nincs uborkaszezon a politikában, megy az adok-kapok, élesedik a küzdelem, ezzel együtt nő a feszültség a társadalomban. Folyamatosan napirenden van az egészségügy, az oktatás, a gazdaság helyzete, de kevesebbet hallunk azokról, akikért mindez létezik: az emberekről. Ők hogyan érzik magukat, mitől félnek, szoronganak, milyen az ország mentálhigiénés állapota, hogyan működik a szolidaritás, milyen a lecsúszó társadalmi csoportokhoz való viszonyunk, hogyan érvényesül az igazságosság?
Sok szó esik a gyermekek védelméről is. De kitől vagy mitől kell megvédeni a gyermekeket? Ma a gyermek jövőjét csaknem kizárólag az határozza meg, hogy milyen családba születik. Ha szegénynek születik, majdnem biztosan az is marad egész életében. Még arra sincs nagyon esélye, hogy egy jól fizető szakmát tanuljon, legfeljebb egy néhány hónapos tanfolyamra, ami szinte semmit nem ad. A társadalmi mobilitás útjai bezáródtak, ami hosszabb távon nagy veszteséget jelent.
Lehet a gyermekek terhére róni, hogy milyen családba születtek? Ma mégis kevesen háborodnak fel azon, hogy a társadalompolitika nem az esélyek kiegyenlítését, hanem egyes gyerekek esélyeinek a növelését célozza meg. A tehetősebb, magasabb jövedelemmel rendelkező családok gyermekei több támogatást kapnak, mint a szegényebbek. Gyermekek sora nő fel úgy, hogy egész életében átmeneti otthonban élt a családjával, majd családot alapítva ő is ott folytatja. Hogyan fordulhat elő egy szegénység sújtotta főváros közeli településen, hogy egyetlen gyermek sem részesül az ingyenes nyári étkeztetésből?
Ezek jelentik a legnagyobb veszélyt a gyermekeinkre. És ezzel a helyzettel sokan egyetértenek. Hol van itt a II. János Pál pápa által hirdetett szolidaritás eszménye? A szegények hibáztatása zajlik - ”mindenki saját sorsának a kovácsa”- a társadalom felelősségének felvállalása helyett. Rossz az emberek közérzete, szorongunk a boltokban, hogy lesz-e pénzünk kifizetni a számlát, a hivatalokban, az orvosnál, a közlekedésben. Gyűlölködést, növekvő konfliktusokat, elidegenedést, rosszakaratot, a külvilágba való menekülést látunk magunk körül. Növekszik a feszültség a családokon belül, folyamatosan telve vannak azok a krízisközpontok, ahol a bántalmazott anyák nyernek elhelyezést.
Nehezen érthető, hogy a keresztény tanok szerinti közjó, a béke, biztonság, nyugalom megteremtése helyett a politikának hogyan lehet érdeke a társadalmi feszültség folyamatos gerjesztése, fenntartása.
Miért távolodunk az emberi méltóság tiszteletétől, ami a keresztény tanítás egyik alappillére, ugyanakkor miért hirdetjük, hogy mi védjük a keresztény értékeket? Az emberek nem értik, nem tudják feldolgozni ezt a diszkrepanciát.
Keveset beszélünk az erőteljesen növekvő szegénységről - jobb eltakarni őket, nehogy lelkifurdalásunk legyen -, nehezen értjük, ezért elítéljük a viselkedésüket. Pedig ők normálisan reagálnak az élethelyzetükre: akikre ez a sors nehezedik, bárhonnan sodródnak is oda, azok mindegyike hasonló életmódot folytat. Ezt társadalmi tényként kellene elfogadni, és akként kezelni. Egy normális társadalom arra törekszik, hogy minden tagja jól érezze magát a világban.
Van Magyarországon kb. százezer ember, akik az emberi jólét megvalósításán hivatásszerűen fáradoznak, de ők valahogy mindig mindenből kimaradnak. Kimaradnak a közbeszédből, kimaradnak a megbecsültségből, a jövedelmük szégyenletes. Ők azok, akik enni, inni adnak az ágyukban fekvő, önellátásra képtelen időseknek, fogják a haldoklók kezét, gondozzák, pelenkázzák, etetik az arra rászoruló fogyatékossággal élőket, hajlékot biztosítanak a hajléktalanoknak, segítik a pszichiátriai betegeket és családtagjaikat, enyhítik a családok konfliktusait, gondozzák az emberek megfáradt lelkét, óvják a gyermekeket.
Hiányukat leginkább akkor érezzük, ha szükség esetén nem kapunk segítséget idős vagy betegségből lábadozó hozzátartozónk gondozásához. Ők azon dolgoznak, hogy mindenki boldogabban élje az életét. Olyat adnak, amit kevesek: jó szót, elfogadást, méltóságot, hitet, bizalmat, törődést, amiből sokan tudnak táplálkozni, erőt gyűjteni. Hát van ennél fontosabb az emberi életben?
A szerző szociológus
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
