Az operettben a táncoskomikust sajnáltam mindig a legjobban. A szubrett párját. Nem övé a főszerep, nem körülötte zajlanak a dolgok, és neki kell a legtöbbet tepernie azért, hogy valami vidámságot csempésszen a színpadra. Legtöbbször olyan poénok árán, mint „szilvalé” és „rongyő”. Persze ezt az arisztokrata affektálás kigúnyolásának is lehetne tekinteni, de számomra inkább a parvenü igazodás komikuma ez. Ez a szerep jut eszembe mindig Rákay Philipről, akit egy párhuzamos univerzumban a tehetsége, a kreativitása és a szívós munkabírása juttatott el oda, ahol a miénkben van. A NER-es univerzumban ugyanis ha lehántjuk róla azokat a dús rétegeket, amelyek a politikai kapcsolatai révén rakódtak rá (a Magyar Televízió „intendánsi” szerepétől az őszinte kurzusfilm elkészítéséig), akkor nem nagyon marad más, csak a csetlő-botló táncoskomikus lelkesedése és törtetése, amit még a saját közönsége is elnéző kacagással díjaz csupán. Ebből a nyersanyagból Caragiale, Mikszáth és Molière írt örök érvényű karaktereket, talán abban a reményben, hogy az utókor majd tanul belőle.
Nem tanultunk.
De nem is ez a legszebb ebben, hanem az, amikor ez a természeténél fogva másod- vagy harmadhegedűs hirtelen exkluzivitásra vágyik, és szeretne kivételes lenni. (Lásd még a vonatkozó falfirkát: „Mindig is szerettem volna valaki lenni, de most már bánom, hogy nem fogalmaztam egy kicsit pontosabban.”) Mivel ezt ő leginkább csak pénzért képes megvásárolni, így lesz Rákay egy londoni elit privát klub tagja, abban bízva, hogy annak patinájából és eleganciájából rá is sugárzik majd valamennyi, s nem tör ki mindenkiből a röhögés, amint ez a hír végigkígyózik a magyar nyilvánosságban.
Pedig de.
De hát mi mással is vághatna fel az örök parvenü a még gazdagabb parvenük között? Mi lehetne az, ami némi irigységet válthatna ki ott, ahol minden, de tényleg minden megvehető? Mit nem vonna rögtön be a „szilvalé” és „rongyő” bugrissága? Tán egy londoni elitklub tagsága sebtapaszként átmenetileg valóban enyhíthetné az identitászavar sajgó kínjait.
Vegyük észre, hogy kedvenc NER-es elitcsapataink már nem a felnőttálmaik megvalósításával vannak elfoglalva (az már megvolt a kalahári-arany fényezésű luxusautóval, a rendezői szék elfoglalásával), hanem lassan elérkeztek a gyermekkori vágyak kipipálásához. Nem csodálkoznék, ha a következő magyar űrhajós vagy űrturista is a körükből kerülne ki, vagy valamelyikük arany-kalahári mozdonyt vezetne Lázár János meggyötört vonalain, mert ötévesen mindenható masinisztának képzelte magát. Rákay vélhetőleg angol arisztokrata szeretett volna lenni, tán a kerekasztal nemes lovagja, ezt a mesés érzést hozza el kései elégtételként a megszolgált tagság, az odaszórt milliók.
Nem tudom, politikailag mennyire elvakultnak kell lenni ahhoz, hogy ehhez hasonló hírek olvastán ne úgy gondolja a magyar valóságba bezárt nem-turista, hogy csúnyán átverték. Petőfivel, szebb holnappal, élhető élettel. És mikor gondolja úgy, hogy nevetés helyett tán ideje lenne valami mással is díjazni a táncoskomikusokat.