Pedig – mint a többi embert próbáló keservből – ebből sem politikai csörtét kellene kreálni, hanem szakemberek bevonásával megoldásokat találni, hiszen Buda azon részén szinte mindennaposok az ilyen esetek. Na, nem pont a János Kórháznál, bár miért éppen ott ne, hiszen az is a XII. kerület része, amit nem véletlenül neveznek Hegyvidéknek, hanem mert – a terület túlzott beépítésének dacára – még mindig sok a hegy, a völgy, a domb, összességében a természetes domborulat és zöldfelület, amit a belvárosból kiözönlő, jó levegőre, zöldbe vágyó, tehetős réteg megszállt, és honfoglalásával legyalult. A Budai-hegységet okkupálók szó szerint egymás elől szívják el a levegőt, mert éppen az a zöld fogy, amitől jobb (volt) a levegő minősége, mint a Duna túlpartján fekvő, pesti oldalon.
Az ott élők, vagy az oda látogatók, kirándulók egy dolgot felejtenek el, de azt konzekvensen. Azt, hogy az a terület mindig is az erdeiben élő vadállatokkal együtt alkotott komplex ökoszisztémát, ami mi, emberek szisztematikusan leromboltunk, valamint civilizáltnak gondolt eszközeinkkel és életmódunkkal folyamatosan pusztítunk.
Emiatt az állatok egyre kisebb helyen kénytelenek összeszorulni, és megjelennek a már emberlakta területeken is. Vigasztalódjunk, hogy legalább nem medvék borogatják a kukáinkat, mint a szomszédos Erdélyben, egy vaddisznó mégiscsak kisebb termetű, bár sebesebben tud futni. De félre a tréfával! Addig nagy az én szájam is, amíg a szobám biztonságos magányában írogatok erdei állatokról, de ha szembetalálkoznék velük, bizony inamba szállna a bátorságom.
Ellepték a Budapest XII. kerületét a vaddisznók, már az emberek közelségéhez is hozzászoktakAminek igen nagy az esélye, merthogy ideiglenesen a Hegyvidéken állomásozom, ráadásul minden hajnalban futok. Fel a Normafa úton, a sípályákhoz, onnan tovább, az Erzsébet-kilátóhoz. Az erdőn át. Ugyan nem térek le a gyalogösvényről, de ha a János kórháznál megjelenhetnek, pont az erdőben miért ne?
Eddig is tudtam, hogy a vadak területén futok, ám most, hogy felhívták rá a figyelmemet, minden idegszálammal vizslatom az útmenti bokros részt, és azon morfondírozom, ha szembejönne velem bármilyen erdei állat, hová és hogyan menekülhetnék.
Vaddisznóval nem volt kalandom, de rókával, a lányomnak már igen. Egy novemberi estén motorozott hazafelé, amikor a Normafa út elején, az egyik kerítés tövében a fényszóró sugarában feltűnt két vörös, amint izgatottan köröztek valami körül. A lányom kissé távolabb tőlük megállt, és látta, hogy egy kiscicát próbálnak becserkészni. Brummogtatta kicsit a mocit, ezzel elkergette a rókákat, hazaszáguldott, magához vett egy lepedőt, visszament és azzal befogta a keservesen nyávogó, rettenetesen rémült, és ettől vad kisállatot. A férjével együtt orvoshoz vitték, és bár első gondolatuk az volt, hogy menhelyre viszik, gondoltak egyet, és befogadták őt. Bell ma hétéves, a vegzálásától teljesen süket, kicsit rövidlátó, de remek, barátságos házikedvenccé szelídült. Az írás végén két használható, gyakorlatban bevált ötletet adok a vaddisznók (esetleg rókák) elriasztására, de előtte még elmesélem, hogy nemcsak Budán, de Pesten is összefuthatunk vadállatokkal.
Az egyik eset a cseppet sem úrias és zöldövezeti, hanem igazán városias környezetben, a sűrűn beépített, a hatsávos útvonalat megszakító, józsefvárosi Kálvária téren esett meg. Egy autó elgázolt egy őzbakot. Hogyan került oda, nem fejtették meg, de tény, hogy a Dankó utca felől érkezett, és ott sétált a 9-es busz és a 83-as troli megállójában, amikor a szürkületben az autó elütötte. A helyszínelő rendőrök sapkájukat hátratolva, tanácstalanul vakargatták a fejüket az állat láttán. A másik eset onnan nem messze, az Orczy kertben történt, amikor felépült a Nemzeti Közszolgálati Egyetem. Erőteljes varjútámadások érték a mindennap ott futó amatőr sportolókat. Elmondásuk szerint évek óta ugyanazon köröket rótták a kivételes adottságú zöldterületen, ahonnan azonban az egyetem campusának építése miatt négyszáz fát kivágtak, köztük azt a varjaknak és galamboknak helyt adó, ősfákkal és aljnövényzettel sűrűn benőtt ligetet, ahol a madarak fészkeltek. A varjak költési időszakban veszélyesek igazán, azon kívül csak a kukákat pakolják ki azóta is napi rendszerességgel, főként a nyári időszakban. A galambok kilakoltatásuk óta tömegesen fészkelnek a parkhoz közeli lakóházakban, felhalmozódó ürülékükkel akár közegészségügyi járványhelyzetet is előidézve.
Ezekért az esetekért, akár tetszik akár nem, akár elfogadjuk, akár nem hisszük el, de igenis mi, hörcsögszerűen mohó, mindent magunk alá gyűrni akaró, emberek vagyunk a felelősek. Az állatok élőhelyét elvettük, feléltük azokat a természeti kincseket, amely számukra menedéket, élelmet biztosított. Emiatt kénytelenek kitörni a számukra megszokott környezetből, és máshol megkeresni a napi betevőt, illetve azt a helyszínt, ami biztonságot nyújt számukra, és ahol az utódaikat felnevelhetik. Akár Pesten, akár Budán, vagy bárhol, bármilyen területen a kisgömböcként pöffeszkedve terjeszkedő nagyvárosokban. Nem bűnbakot kell keresni, vagy bősz vadkanként rátámadni a csak másfél éve hivatalban lévő polgármesterre, akinek elődje tizennyolc évig! regnált ugyanabban a pozícióban, ugyanazon problémákkal szembesülve, és azokra megoldást nem találva, és nem pártpolitikai huszárvágással, hanem hozzáértők bevonásával kellene win-win helyzetet teremteni. Embernek, állatnak egyaránt.
És jöjjön akkor a két kipróbált tipp a vaddisznóriasztásra!
Négy lány kirándult a budai hegyekben, amikor észrevették, hogy az ösvényen egy vaddisznó csörtet feléjük. Ahelyett, hogy megbénította volna őket a rémület, egyikük kitalálta, hogy mind a négyen egyszerre kezdjenek el erőteljesen trappolni. Hiszik vagy sem, de annak hanghatása – és/vagy látványa is – eltérítette a vadkant az útjáról.
Egy férfi és egy nő, edzését végezve, az éppen nem közlekedő Libegő alatt futott fel Zugligetből a Normafához, amikor meglepte őket egy lefelé vágtázó koca, a csíkoshátú malacaival. Nem volt idő menekülni, a férfi önkéntelenül a nő elé ugrott, testével védve őt, majd hirtelen ötlettől vezérelve, hangosan elkezdett ugatni. A vaddisznó meghőkölt, és megváltoztatva útvonalát, családjával kikerülte őket. A pár, bár ép bőrrel megúszta a kalandot, és remek társasági sztori lett az esetből, azóta mégsem edz a Libegő alatti ösvényen...
Végső esetben, esetleg kilátástalan helyzetben pedig bízzunk abban, hogy sok lúd disznót győz, és együtt többre megyünk egy magányos farkasnál – mind a városban, mind a természetben.
