Ez a benyomása lehet annak, aki ellátogat a Néprajzi Múzeum Magyarország színezve című kiállítására, ahol azt is megtudhatja, mi köze van Petőfi Sándor szerelmének nővéréhez a londoni világkiállításnak.
A Néprajzi Múzeum a megalakulása óta változatosabbnál változatosabb tárlatokon keresztül igyekszik a magyar néprajz és kultúrkincs bemutatására, komoly szakmai felkészültséggel a háta mögött. Ehhez igazodik a mostani kiállítás is, egyrészt feltárja, kik éltek előttünk százhatvan évvel ezelőtt, másrészt ízelítőt ad a fényképezés kialakulásának hazai történetéből. A londoni világkiállításra (1862) tervezett fotógyűjteményre nem olyan régen találtak rá a szakemberek. 1861-ben Jankó Vince gazdasági szakíró a lapokban tette közzé felhívását. Ez a Vachott Sándorné (Csapó Mária) – költő, J. F Cooper regényeinek első fordítója, a magyar gyerekirodalom egyik fontos képviselője, nem mellesleg Petőfi Sándor egyik szerelmének, Csapó Etelkának a nővére – főszerkesztése alatt működő Anyák hetilapja című újságban is megjelent. „Mindenekfelett pedig hazám lelkes hölgyeit mély tisztelettel kérem, használják fel gyengéd befolyásukat arra, hogy ezen gyűjteményes kiállítás mint az országos kiállításnak kiegészítő része nemzeti szempontból felkarolva a haza és nemzet méltóságának megfelelő megoldást nyerhessen. Igyekezzenek férjeiket, rokonaikat, barátaikat az ügynek megnyerni s azoknak közreműködése által a sikert biztosítani.” (Jankó Vince: Felhívás – Magyarország lelkes hölgyeihez és hazafiaihoz a londoni kiállítás ügyében).
Jankó többségében színezett, népviseletes fotók kiállítását tervezte, illetve fotókat borvidékekről, állatokról, eszközökről, amelyek Magyarország sajátosságaira, egyediségére hívják fel a közönség figyelmét. Rövid időn belül számos felajánlás jött, viszont ez kevés volt egy fotókból összeálló országos körképhez. A hatékonyság érdekében Jankó Tiedge János fényképészt bízta meg, hogy az ország más-más tájegységein készítsen száz fényképet. Tiedge fényképészeti munkássága 1853-ban kezdődött. Pályája alatt olyan prominens személyiségeket örökített meg az utókornak, mint például Vörösmarty Mihály.
Megismerkedhetünk a Magyarország falvait, városait, vidékeit lakókkal, megtudhatjuk, milyen szokásokat követtek az öltözködésben, a megjelenésben. Érdemes hosszan elidőznünk egy-egy kép előtt, s rácsodálkozni az országra jellemző sokszínűségre. A fotográfiák többek között Cegléden, Cserkúton, Dunaföldváron, Kakasdon, Nagykanizsán, Sümegen, Szegeden, Szombathelyen, Veszprémben készültek. Fantasztikus, hogy ezek a fényképek – parasztokról, munkásokról, kocsisokról stb. – elkészülhettek, és hétköznapi embereket, nem államférfiakat, híres költőket, írókat láthatunk rajtuk.
Közelebb hozzák a történelemkönyvekből ismert Magyarország emberibb, mindennapibb arcát, elképzelhetőbbé teszik a korszakot.
Négy osztályra osztották fel a londoni világkiállítást: nyers termékek, gépek, műipari készítmények és művészeti remekek. A Battersea Park a mezőgazdasági osztálynak adott otthont, itt az állatkiállítással, a mezőgazdasági gépekkel találkozhattak az akkori látogatók. Különlegesség, hogy a londoni világkiállításon a magyar bor népszerűsítéséhez az emigrációját Londonban töltő egykori miniszterelnök, Szemere Bertalan szintén hozzájárult. Főként a szekszárdi, a badacsonyi, az egri, a soproni, a tokaji, a budai, a somlói borok iránti külföldi érdeklődés ugrott meg, azonban a komoly áttörés elmaradt, noha cikkeikben az angol újságok, köztük a Times, a képgyűjtemény dicsérete mellett a magyar borvidéket méltatta.
A különleges tárlaton láthatjuk Szemere Bertalan 1863 körül készült portréját, fotót az 1814-ben Zoboron született, pályáját pirotechnikusként kezdő Skopáll József fényképész műterméről.
Nem akármilyen fényképpel van dolgunk: a fotó a magyar fotótörténet rendhagyó dokumentuma. Skopáll József volt az első fényképész, aki műtermet nyitott Győrben, s számos munkája örökítette meg Győr lakóit, a város életét. Skopáll részt vett a szabadságharcban, Mészáros Lázár hadügyminiszter emlékirataiban említést tesz róla. Skopáll József munkásságáról bővebben Szalai Zsolt Fénnyel írt élet című könyvében olvashatunk.
