Tudom, hogy a kézfogás évezredek óta ismert üdvözlési mód, a találkozás békés jellegét hangsúlyozza. Ha a másik kezét fogjuk fegyver helyett, akkor ezzel (is) demonstráljuk, hogy a közeledés a szándékunk, és nem a konfliktus (esetleges) folytatása. Mégis: nemcsak közegészségügyi, hanem erkölcsi okokból is komoly kétségek merülnek fel bennem a kézfogás helyénvaló voltával kapcsolatban, amelyeket kétségkívül felerősített a Covid.
A JÓ MODOR A MINDENNAPOK ÉRINTKEZÉSÉT SEGÍTI, DE ALIGHA AD KELLŐ ELIGAZITÁST, HOGYAN KELL VISELKEDNI A DIPLOMÁCIAI HARCMEZŐN. Nem illemtani eszmefuttatást írok, pedig biztos erre is lenne igény, hiszen ma is a régen, jó fél évszázada „Tudni illik, hogy mi illik” címmel megjelent könyvecske a legismertebb illemtani útmutató. A már megjelenésekor is avíttnak tűnt intelem gyűjtemény az urakból elvtársakká vált közönség tagjait igyekezett vissza (rá-?) szoktatni a jómodorra.
De a jó modor nem igazít el, különösen azokban az egyre gyakrabban előforduló helyzetekben, amikor a bennünket elnyomásban tartó diktátorral, háborús agresszorral vagy gyermekek elrablását parancsba adó háborús bűnössel találkozunk. Nyilván a jómodor és a tárgyalásokhoz szükséges légkör megőrzése azt kívánná meg, hogy feltűnést kerülve legyünk túl a formalitásokon. Ezzel az állásponttal szemben áll az a lelkiismereti parancs, hogy nem kell-e előre és hangsúlyozottan kinyilvánítanunk, hogy bár a találkozás elkerülhetetlen, „bizonyos szint fölött nem megyünk bizonyos szint alá” (Esterházy Péter).
A KÖZELEDÉS SZÁNDÉKÁT NEM CÁFOLJA, HA NEM VÁLLALKOZUNK A KÉZFOGÁSRA. A kézfogás egyben annak elismerése is, hogy a találkozó időtartamára félretesszük véleményünket, előítéleteinket, magunkkal azonos szintre emeljük a találkozó másik résztvevőjét. Ezzel szemben az udvarias fejbiccentés pontosan elégnek tűnik, hogy kinyilvánítsuk: szándékunk a helyzet oldása, nem pedig annak elmérgesítése, ám annyira nem vagyunk „barik”, hogy egymás kezét rázogassuk. Nyilván ennek az üdvözlési formának a használatáról előzetesen értesíteni kell a másik felet, hogy ne váljon zavaró, disszonáns mozzanattá az a kép, amikor a partnerünk a kezét nyújtja, mi meg elzárkózva a kézfogástól nézegetjük partnerünk kezét (ahogyan Orbán tette Zelenszkijjel való találkozásakor).
A HENTESSEL VALÓ KÉZFOGÁST KERÜLENDŐ LÁTVÁNYOSAN BE IS KÖTHETJÜK A KEZÜNKET, BÁR A HENTES IS MEGTÖRLI A (VÉRES) KEZÉT, MIELŐTT KEZET FOG. A bekötött, bebugyolált kéz előre jelzi, hogy bár találkozunk, tárgyalunk, de kézfogásra nem vagyunk kényszeríthetők.
Az alaszkai Putyin-Trump találkozó csak azokat a mozdulatokat mutatta, ahogyan az elnökök a repülőgépek lépcsőjén elindulnak egymás felé, majd bensőségesen kezet fognak. Azt nem láttuk, hogyan készültek a nyilvánosság elé lépésre az ajtónyílásban történt megjelenés előtt, a gépek belsejében. Hogy mi járhatott a fejükben, azt elárulta az elnökök testbeszéde. Putyin számára már az Alaszka földjére lépés és a Trump elnökkel való személyes találkozás is hatalmas áttörés, igazi elismerés volt, mert ezzel kitörhetett a kizárólag a diktátorokkal (Hszi Csin-ping, Erdogan) való találkozásokra korlátozódó nemzetközi elszigeteltségéből. Trump kézfogása jól mutatta, hogy mennyire tiszteli (irigyli?) tárgyalópartnerét, hiszen Trump keze van alul, amivel elfogadja, hogy Putyin keze terítse be az övét, Putyin az "alfahím". Ebben a viszonyban nincs ok az alfahím kezének érintésétől való tartózkodásra, bármennyire háborús agresszornak, gyermekrablónak, tömeggyilkosnak tekinti is a világ.
MAGYAR PÉTERNEK VOLT TÜRELME KIVÁRNI AZ EURÓPAI PARLAMENT ÜLÉSTERMÉBEN, HOSSZAN ÁLLVA ORBÁN ELŐTT, HOGY A „VEZÉR” HAJLANDÓ LEGYEN ÜLEPÉT KISSÉ MEGEMLVE KEZET FOGNI VELE. A kézfogásnak ebben az esetben az volt a jelentősége, hogy érzékeltette a nagyúrral: nem tartozik a jobbágyai közé, egyenrangú vele. Orbán kénytelen volt „civilizáltnak” mutatkozni az európai színpadon, ami vazallusai körében meglehetős megrökönyödést váltott ki, hiszen számukra különös kegy, ha a „főnök” leereszkedik hozzájuk, kezet fog velük.
Orbán számára a kézfogásnak jelentősége van. Nem véletlenül játssza kézcsókot mímelve a „bonvivánt”, aki látszatra fejet hajt a hölgyek előtt, holott ezzel is csak arra utal, hogy bár nem egyenlőek vele, de főhajtásával „leereszkedik” az ő szintjükre. Kollégái kezét lapogatva szorongatja az Európai Tanácsban, kifejezve örömét, hogy vele egyenlőek közé került.
A KÉZFOGÁS ÖNMAGÁBAN NEM TAKARJA EL AZ EGYENLŐTLEN VISZONYT, AMIKOR ÖRÖMMEL IGYEKSZIK UTOLÉRNI A „GAZDÁT”, VLAGYIMIR PUTYINT, MIDŐN MAGÁHOZ INTI, VAGY KÖVETI A „FEJEST”, AZ EGY FEJJEL MAGASABB TRUMPOT. A tárgyalóasztaltól eltávozva mintha cimborák lennének, „kenyeres pajtásaival” parolázhat. A bennfentes önfeledtség lázában égve a budapesti cselgáncs világbajnokságon tíz másodpercenként súgott valamit a vele egy díszpáholyban ülő „gazda” fülébe, Floridában pedig felfelé tartott hüvelykujjal "minden okét" mutatva jelezte ő is, hogy együtt dübörögnek, kéz a kézben a hídon. Az elefánt és a kisegér, illetve a „gazda” és vazallusa, ami azóta beleégett a videót ismerő közönség retinájába.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
