Rómában a leghamarabb az ókorral szembesülünk: sokaknak az első útja a város szimbólumává vált Colosseumba vezet, mely a hatalmas méretével már a sorban állásnál lenyűgözi a látogatót, aki elgondolkodhat azon, miként lehetett ezt a sok óriási kőtömböt egy helyre cipelni, és abból ezt a monstrumot ilyen precízen megépíteni.
Benn, az épület közepén pedig eszünkbe juthatnak a történelemórákon tanult gladiátorjátékok vagy Ridley Scott ezredfordulón bemutatott, Gladiátor című filmje vagy annak tavalyi folytatása. Az amfiteátrumban pedig nemcsak a közönség számára kialakított nézőteret és a küzdőteret láthatjuk, de letekinthetünk az épület romos alsó részébe, melynek celláiban a harcosok és a vadállatok tartózkodtak.
Beszédes romok közt
Az épületből kijövet a szemközti Forum Romanum felé vehetjük az utunkat, amely funkcióit tekintve a város közigazgatási, kereskedelmi és vallási központja volt. A területre belépve tényleg az ókorba csöppenünk, pláne, hogy egy kiterjedt, lapos völgyben fogunk látni oszlopokat, épülettöredékeket és diadalíveket. Ám a Colosseummal ellentétben itt a fantáziánkra is szükség lesz, hisz számos épület a hosszú évszázadok során csak részletekben maradt fenn, így a pőrén álló töredékeket gondolatban „folytatnunk” kell, vagyis el kell képzelnünk, hogyan is festhetett az adott épület a régmúltban. Ilyen például Saturnus temploma, melyből nyolc hosszú oszlop maradt meg – ez volt az államkincstár és a Saturnalia nevű ünnep központja is –, vagy a Vesta-szüzek háza, melyről pár fej nélküli szobor és két medence tanúskodik.
A Forum Romanumtól érdemes átsétálni a császári fórumokhoz, a Fori Imperiali területére, melyet neves uralkodók, mint Julius Caesar, Augustus, Traianus, Vespasianus és Nerva tiszteletére építettek. Ezek közül a leglátványosabb Traianus fóruma, melyen a harmincméteres Traianus oszlopa magasodik. Ez az impozáns emlékmű Traianus császár Dacia feletti hadjáratáról számol be, méghozzá elég részletesen: a felületén vagy 2500 alakon keresztül ismerhetjük meg a korabeli csatákat és tárgyalásokat.
Az ókori Rómáról viszont nem csak a romok tanúskodnak: érdemes megnézni a történelmi városközpontban a Pantheont, amely szinte egészében fennmaradt. A hatalmas, negyvenhárom méter átmérőjű kupolája lenyűgöző látványt nyújt, a tetején található kerek nyíláson, az ocoluson pedig beesik a napfény, megvilágítva a teret.
Ám az épület nem csak a császári időket idézi, mivel idővel keresztény templommá alakították, és a későbbi korokban is használták: falai közt található a festőikon, Raffaello és az első olasz király, II. Viktor Emánuel sírja is.
A reneszánsz festőikonjai
Rómában egy építmény tehát nem feltétlenül köthető csakis egy történelmi korszakhoz. Ezt a tényt a Vatikánban tapasztalni igazán, ahol többek közt az ókor, a középkor és az újkor – és annak két meghatározó művészeti stílusa, a reneszánsz és a barokk – találkozik egymással. A Vatikáni Múzeumokban láthatunk például egyiptomi múmiákat, görög és római szobrokat, illetve reneszánsz festményeket, ráadásul a korszak két fő itáliai alkotójától, Raffaellótól és Michelangelótól. II. Gyula pápa (uralkodott: 1503–1513) ugyanis mindkét alkotót felkérte, hogy a Vatikánt ékesítsék műalkotásaikkal. Ennek egyik eredménye a Raffaello-szobák (Stanze di Raffaello), melyekben a festőművész sokalakos freskói láthatók. Ezek közül a középső szobában található két remekműve, a Disputa az Oltáriszentségről és Az athéni iskola, avagy egy térben „találkozik” teológia és filozófia. Előbbin bibliai alakok szerepelnek történelmi személyekkel, míg utóbbin híres filozófusokról láthatunk csoportképet, melyen a középen feltűnő Platónt elvileg Leonardo da Vinciről mintázta Raffaello, a lépcsőn ülő Hérakleitoszt Michelangelóról, míg magát is a képre festette, a jobb alsó sarokba.
A Sixtus-kápolna belsejébe érve a reneszánsz egyik fő alkotása, Michelangelo mennyezetfreskója és a fő falon látható Az utolsó ítélet megannyi bibliai alakja elevenedik meg. A mennyezeten az Ószövetség első történeteit, a genezis történéseit követhetjük nyomon, míg Az utolsó ítéleten Jézus látható Szűz Máriával, az apostolokkal, mártírokkal és a szentek seregével.
És ha igaz a mondás, Raffaellóhoz hasonlóan Michelangelo is „elrejtette” magát a művén: Szent Bertalan lenyúzott bőrén elvileg az ő arcképe látható.
A Szent Péter térre érve már a barokk korban találjuk magunkat: a neves olasz szobrász, Bernini által tervezett területet kör alakban kétszáznyolcvannégy oszlop fogja közre, melyek tetején száznegyven, szenteket ábrázoló szobor látható. Természetesen itt sem csak egy korszak elevenedik meg, mivel a téren állt eredetileg Nero császár Circusa, melyre aztán Constantinus császár épített egy bazilikát, aztán annak a helyére 1506-ban II. Gyula pápa a ma is látható újabbat.
A dolce vita nyomában
Rómában ezek mellett egy jóval későbbi korszakot, az 1960-as évek dolce vitáját, vagyis édes életét is megtapasztalhatjuk, ha ellátogatunk az amúgy barokk stílusú Trevi-kúthoz, melynek vizébe lépett bele a cikk elején is említett Fellini-műben Marcello, hogy kövesse a svéd színésznőt, Sylviát (Anita Ekberg). A film több jelenete pedig a Via Vittorio Venetón játszódik, ahol feltűnnek a fényárban úszó éttermek az elegáns öltönyöket viselő férfiakkal és a szűk estélyit hordó hölgyekkel, meg az őket fürkésző és fotózó paparazzókkal. Manapság viszont tényleg szükség lesz a fantáziánkra, hogy mindezt odaképzeljük, mivel a Via Venetto mára visszafogottá vált: impozáns luxushotelek és nagykövetségek szegélyezik. Egy tábla viszont megemlékezik a múltról, ez olvasható rajta: „Federico Fellininek, aki a Via Venetót az Édes Élet színházává tette”. A Café de Paris nevű kávézó kirakatában sztárokról készült régi, fekete-fehér fotók idézik a múltat, az egyiken egy asztalnál üldögél Marcello Mastroianni, a francia színésznő, Anouk Aimée, a valóságban is svéd díva, Anita Ekberg, illetve maga Fellini és a tündéri felesége, Giulietta Masina. Az ember itt sétálva el is morfondírozhat azon, hogy ez az izgalmas (film)történeti korszak mára hogy elillant, de aztán az út végére érve, amikor meglátja a Federico Fellini sétány feliratot egy táblán, elégedetten csettinthet: az olaszok nem feledték el a mestert.
