Nemes-Jeles László immár másodszor versenyez a patinás Arany Oroszlánért és a fesztivál első, úgymond „halálnapján” mutatkozott be, amelyen – vele együtt – összesen három nagyágyú váltotta egymást a Lido vörös szőnyegén. Az Árvát megelőzte a híre: nagyon sokan voltak kíváncsiak a 35 milliméteres celluloid nyersanyagot életben tartó magyar direktor munkája iránt, még úgy is, hogy kifejezetten magyar tematikájú művel jelentkezett. A rendező és Clara Royer által forgatókönyvíróként jegyzett történet ugyanis az 1956-os forradalom után néhány hónappal játszódik Magyarországon, és nem mindenki tudja majd desifrírozni, mit jelent a kommunista bosszú időszaka. Bár azt több külföldi kritikussal megvitattam: az elnyomó rendszer metaforája mindenkinek érthető volt. Egy brazil kolléga megjegyezte: milyen érdekes, hogy a film címe – Árva – a főszereplő kisfiúra utal, miközben az anyja sokkal összetettebb karakter. De, hogy az olvasó is értse: Barabás Bojtorján alakítja Andort, aki a lágerbe elvitt és minden bizonnyal halott apját 1957-ben még mindig várja. Zsidó édesanyja egyedül neveli, míg csak egy éjjel meg nem jelenik egy drabális férfi – egy vidéki hentes – aki nem sokkal később közli, hogy ő volt az, aki a háború alatt bújtatta az édesanyját és amúgy az igazi apja. A durva férfi lassan „privatizálja” a családot, melyet Andor nehezen tud elfogadni – ez a konfliktus pedig drámai események sorozatát okozza. Mint ebből is érezhető: az Árva dramaturgiai szempontból sokkal konzervatívabb és hagyományosabb, mint Nemes-Jeles korábbi kettő nagyjátékfilmje, ám az innováció a képi világban megmaradt. Erdély Mátyás operatőr most is hozza a megdöbbentő képsorokat és a 35 milliméteres celluloid alapanyag képességeit a maximumig kihajtották, sőt, olyan szintre roncsolták, hogy a mű ne csak az ötvenes években játszódjon, hanem nézzen is ki úgy, mintha akkor készült volna. A kornak beidéző hangulat és mellékcselekmények kísértetiesen megidézik a kort, és bár Nemes-Jeles László nem állít semmi olyat, amiről nem tudtunk volna, az ábrázolásmód és az atmoszféra olyan erős, hogy pontosan érezzük, mennyire félelmetes volt a korszak.
Nemes Jeles László: Hogyan állítsuk meg a gyűlöletet, ha éppen a progresszivizmus, illetve az emberi jogok ruhájába bújik?„Ez a gyerek a második világháború utolsó napjaiban született – élete tükrözi a 20. század összes rendszerszintű elnyomását Európában. Úgy gondolom, hogy még mindig ugyanabban a történelmi ciklusban vagyunk. Ennek számos hatása még mindig érvényesül, vagy hamarosan érvényesülni fog” – jegyezte meg Nemes-Jeles László a világpremier napján tartott sajtótájékoztatón. Hangsúlyozva: „Nagyon mélyen érzem az egyén és kora közötti kapcsolatot. A mozi hajlamos azt sugallni, hogy az egyén sokkal többet tehet – szerintem viszont korlátozottak vagyunk. Az egyén lelkében mély tragédia rejlik, alávetett a történelmi erőknek, amelyek messze meghaladják az ő megértését.” Mivel a direktornak háromból három filmje játszódik a múltban, érkezett a jogos kérdés: mikor tervez korunkban játszódó művet készíteni? A válasz: egyelőre nem. „Lehet, hogy nevetségesnek hangzik, de a legnagyobb aggodalmam a technológia lenne. Behatolt az életünkbe. Meg kellene találnom a megfelelő szemszöget és témát, és szívesen megtenném, de a múltban zajló eseményekkel biztosan sokkal kényelmesebben érzem magam” – húzta alá.
A versenyprogram másik kiemelkedő darabja Jorgosz Lanthimosz Bugoniája volt, melyben két összeesküvés-mániás fiatal férfi elrabolja egy nagyvállalat befolyásos vezérigazgatóját (Emma Stone), mert meg vannak győződve arról, ő egy földönkívüli, aki el akarja pusztítani a Földet.
Mivel a Bugonia egy koreai film remake-je, sejthetjük, nem ilyen egyszerű a képlet – a görög direktor meg ért annyira a művész horrorhoz és a fekete komédiához, hogy ebből egy bombasztikus elegyet tegyen le az asztalra. Ehhez jött, hogy a sajtótájékoztatón viccesen merész vallomást tett Emma Stone: hisz az idegenekben. „Nem tudom, hogy lenéznek-e minket, de az egyik kedvenc személyiségem, aki valaha élt, az Carl Sagan csillagász, és őrülten szerelmes lettem a filozófiájába, a tudományába és a zsenialitásába. Ő mélyen hitt abban, hogy az a gondolat, hogy egyedül vagyunk ebben a hatalmas, kiterjedt univerzumban – nem pedig az, hogy figyelnek minket – eléggé önimádó dolog. Szóval igen, kiállok és kimondom: hiszek az idegenekben!” Lanthimosz a kérdésre nevetve válaszolt: „Ez egy nagyon bonyolult kérdés, amit komolyan megválaszolni nehéz.”
Egy másik újságíró azt kérdezte Stone-tól, hogyan kezeli a sikert „anélkül, hogy idegenné válna”. Emma Stone visszakérdezett: „Honnan tudod, hogy nem vagyok idegen? Azt hiszem, ennek a kérdésnek van egy bonyolult oldala, amely valószínűleg hosszabb, mint amit bárki is hallani szeretne most” – mondta. „De szerintem mindenki valamilyen formában szembesül ezzel mostanában. Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor valaki azt hiszi, hogy ismer téged; azt az érzést, hogy nincs sok kontrollod a külső éned felett. Mert ott vagyok én, és itt vagyok én. Van az a személy, aki idejön, és van az a személy, aki a barátaimmal és a családommal van. Ugyanazok a személyek – de ezt teszem, hogy megőrizzem a józan eszemet.”
Nagy várakozás előzte meg Noah Baumbach új filmjét, a Ray Kelly-t, melyben George Clooney egy George Clooney-típusú filmcsillagot alakít, akit éppen utolér a lelki válság mind szakmai, mind családi téren. Betekintést kapunk a hollywoodi kulisszák mögé – de hát ilyen történetet már láttunk jól elkészítve is, mint például Robert Altman A játékosát. Az olykor kellemetlenül köldöknézős és giccses vígjáték azokban a jelenetekben jó, amikor (véletlenül?) komoly lesz, ráadásul ezeket jeleneteket a Clooney-féle Ray Kelly menedzserét alakító Adam Sandler nyúlja le. Ejnye!
Egy bölcs remekmű, egy művészi provokáció és egy meglepődött zsűrielnök a nyitónap kasszája a tegnap indult velencei filmfesztiválnak