Szóval, épp átesem a kemo-tűzkeresztségen, amikor az a gondolat suhan végig rajtam, hogy ha itt valami félremegy, akkor engem senki és semmi nem fog a saját halottjának tekinteni. Ezt a kifejezést gyermekkoromban hallottam először a híradóban, és igencsak megdöbbentett. Mit akarhat egy színház, egy minisztérium vagy egy kiadó a halottól? Miért kell neki saját? Kísérletezni akar vele? Elássa a kertjében? És akkor a családja már nem is járhat ki hozzá? Apám nyugtatott meg pár nap után, hogy ilyesmiről szó sincs, voltaképpen ez egy szép gesztus, és amolyan elismerés. Ha valaki sokáig dolgozott egy színházban vagy szerkesztőségben, és a teljesítményével öregbítette annak hírnevét (nem ilyen nyomdakészen mondta), akkor bizony át szokás vállalni a temetés költségeit.
Nekem már az is meglepetésszámba ment, hogy ilyesmiért pénz kérnek el. Hát nem úgy igazságos, hogy ha az ember már nem tud fizetni, mert speciel halott, akkor puszta keresztényi szeretetből ássák el? Igen, mondta apám, ilyen is van, de abban nincs sok köszönet. Akkor nem lesz szép a szertartás, nem könnyeznek a rokonok. Nem könnyű elmagyarázni egy gyereknek, hogy mitől lesz esztétikailag kiemelt esemény egy temetés, mert a halál szerinte eleve nem tartozik a szépség köreibe, semmi köze hozzá, olyan, mintha krumplihéjból próbálnánk tortát sütni.
Viszont kábé akkor döntöttem el, hogy én igenis leszek olyan híres, hogy ez a saját halott dolog összejöjjön, szegény nyugdíjas szüleimnek nem kell még a pénzen is keseregniük. Mert akkor még minden fontos dolognál ott voltak mellettem a szüleim, az első óvodai és iskolai naptól a születésnapi zsúrokig, így aztán teljesen természetesnek vettem, hogy majd a halálomat is ők menedzselik békés öregkorom legvégén. Ez volt az a korszak, amikor a számoknak, főleg az életéveknek még nem volt megfogható realitása, a tág és varázslatos időbe egyszerűen minden csoda belefért.
Most viszont egyre világosabb, hogy ez se fog összejönni: túlontúl nyughatatlan voltam ahhoz, hogy sokáig dolgozzam egy helyen, és a tehetségemmel sem mindig sáfárkodtam úgy, hogy abból kijöjjön egy saját halottság. Én a családom halottja leszek, ha tetszik nekik, ha nem. Mondjuk, akkor legalább a békés öregkor végét, mint kérést, megtartanám. Ugyanazt az alkudozást hallom ebben, ahogyan apám is belement a maga sajátos licitelésébe a nagy műtétje előtt. Azt mondogatta hetvenévesen, hogy még öt évet szeretne. Ennyit kérne a sorstól, Istentől, a véletlentől. Ez egy fiatalabb embernek nevetségesen kevésnek hangzik, de ha belegondolok, hogy ez az öt év többek között azt is jelentette volna, hogy megismerkedik Dusival, az unokájával, akkor mindjárt sokkal többet jelent. De nem kapta meg. A sors, Isten vagy a véletlen aznap épp mással volt elfoglalva.
Egyébként meg tényleg van valami ebben a lassan csepegős cuccban (méregben, ahogy a magyarul is beszélő ápolónő kerek-perec kijelentette, ezért is kell előtte is, meg utána is a mellékhatásokat gátló, a szervezetet védő folyadékokat belém nyomni, így lesz a két tasakból hat), ami miatt mindenáron meg akarja énekelni az az írástudó, aki átesett rajta. Olyan, mint a szerelem, ami ha jól izzik, egy egész életművet ki lehet zsírozni belőle. De egy könyvet minimum. Én nem vagyok bárd, nem akarom rímekkel magamhoz csalogatni. Azt viszont már látom, hogy többet rejt magában, mint a sugarazás. Ha az utóbbi inkább kattogós próza, akkor ez előbbi inkább szonett.
A hétfőtől péntekig tartó sugárkezelés tényleg a munkásnovellához áll a legközelebb, de nem a Tar Sándor-féléhez, amelyben a humor mindig képes oldani a drámaiságot, miközben mélységet is ad neki. A sugárnak nincs humora, ez hamar kiderült: józan, vasszagú realizmus. Úgy is járok be, mint valami üzembe, én vagyok a nyolc-harmincötös. Felfekszem a konyhapulthoz hasonló asztalra, rám kattintják a fejem búbjától a mellkasomig érő maszkot, majd mindenki diszkréten elhagyja a helyiséget, és magamra hagynak a zümmögéssel. Ha szól a rádióban a zene, akkor hamarabb telik a találka, ha nem, akkor moziznom kell, hogy ne akarjak felülni, lekapva magamról a klausztrofób érzést. Pontról pontra átveszem a velencei utazásunkat, a vaporettók fürgeségét, Duska tekintetét, ahogy kilépünk a Santa Lucia pályaudvar elé, és máris ott ring előttünk a Canal Grande a maga évszázados pompájával, vagy az a nem túl jó pizza a strandon. Fontos, hogy kellemetlenek is legyenek közte. Mint a Mátrixban: akkor omlott össze a leghamarabb minden, amikor a gépek hiba nélküli valóságot varázsoltak a szárazelemként funkcionáló emberek fejébe.
A kemo viszont tényleg líraibb. Idősebb úr a gondolkodó pózában. Van időm kalandozni, asszociálni. A saját halottas búslakodástól eljutni a diszkrét hányingerig, amely újabb egzisztencialista problémák felé terel. Komolyabb, mint egynémely tantárgy egykor a filozófia szakon. És hagyom is, hogy tanítson. Leginkább arra, hogy miként éljek majd saját életet, ha egy napon eljön a menetrendszerű szakítás.
